Kana&&Cain-Daniel

- Menj már gyorsabban idióta, nem akarok egész éjszaka pakolni, meg azt sem, hogy rámenjen a napom a dologra! – ordítottam rá a testvéremre, és kedvem lett volna kiragadni a kezéből a kormánykereket, hogy megmutassam neki a vezetés igazi fortélyait.
- Ha nem látnád, akkor pont veled szemben van egy kibaszott nagy dugó – ordított vissza nekem, mire néhány gyalogos bebámult a kocsi ablakán, mert természetesen mind a kettőnknél tökig le volt tekerve. Yangék megérkeztek a szöuli autópályára, éljen.
- Kit érdekel? Mondjuk, fordulj le egy mellékutcán és előbb odaérünk! – ordítottam vissza neki és kedvem lett volna tarkón csapni, de egyelőre még nem akarok meghalni – Cseréljünk helyet, ha ennyire töketlen sofőr vagy Hyung!
Erre nem mondott semmit, csak tette, amit mondtam neki, és milyen meglepő: pontosan úgy lett minden, ahogy felvázoltam neki. Tíz percbe sem telt eljutni az egyetemig, ezért elégedetten vigyorogtam rá, amikor lefékezett előtte.
- Na nem megmondtam? – csíptem bele az arcába – Ne duzzogj. Olyan vagy, mint egy nagy gyerek. Kösz, hogy elhoztál, Hyung.
Valahol mélyen tényleg hálás voltam neki, mert utálom, ahogyan anya társaság előtt fontoskodik, és úgy kezel, mint egy gyereket. Ő legalább nem viselkedik hülyén ha arról van szó. Kis is pattantam a kocsiból vele együtt,és együtt cipeltük fel a cuccaimat a szobám elé.
- Most megyek – mondta, aztán intett egyet, jelezve, hogy tényleg lelép. Na, kösz. Itt állok a szobám előtt, még nincs kulcsom, mert nem mentem le érte a portára. Nem baj, majd az is meglesz, de előbb szeretnék becipelni mindenemet, ami elfoglalja a folyosó felét. Pont ezért is kopogtam be a szobába, hiszen azért mégsem vagyok teljesen tajparaszt, nem fogom rávágni az ajtót szegény srácra. Ki tudja, lehet itt van a barátnője vagy valami és nem akarom rögtön kellemetlenkedéssel indítani a kapcsolatunkat. Türelmesen vártam arra, hogy ajtót nyisson, közben pedig próbáltam elképzelni, hogy vajon milyen lehet. Teljes mértékben hülyeség ez is, ugyanis pillanatokon belül meg fogom tudni, de azért átfutott az agyamon néhány kósza gondolat róla. Én nem leszek ellenséges vele, elég könnyen barátkozom, meg alapvetően nem szoktam másokat csesztetni. Sokan azt hiszik, hogy a népszerű, amerikai diákok csak a szekálódással tudnak maguknak boldog pillanatokat szerezni. Hát… Ebben igazából van valami, de én mindig túlságosan leszarom típus voltam ahhoz, hogy ilyenekbe bonyolódjak.
Amint kinyílt az ajtó, és megpillantottam a szintén ázsiai srácot, barátságos mosolyt költöztettem az arcomra, és az egyik kezemmel integettem neki. Titkon azért egy picit reménykedtem vele, hogy talán összeraknak egy külföldi cserediákkal, de hát akkor úgy néz ki nem lesz lehetőségem ellustulni és keményen rá vagyok kényszerítve a nyelv gyakorlására. Nem is tudom miért hisztizek ennyit rajta, alapvetően tökre szeretek nyelvet tanulni, a spanyol is jól megy, szóval… Mindegy.
- Szia – köszöntem neki, aztán felé nyújtottam a jobb kezem – Cain-Daniel.
Mindenkinek így mutatkoztam be. Valahogy soha nem jön a számra a koreai nevem, túlságosan megszoktam az angolt. Már kiskoromban is a szüleim az első nevemen szólítottak, hogy ne zavarodjak meg attól, hogy kétfélét mondogatnak nekem, aztán hat éves lehetettem, amikor kijelentettem, hogy nem Cain, hanem Cain-Daniel vagyok és nagyfiú. Azóta ragadt rám ez a név így, ilyen formában.
- Benne lennél egy kis szobatársi csapatépítésben? – vigyorogtam rá, és barátságos, közvetlen hangon beszéltem hozzá, a magam amerikai akcentusommal – Mert akkor megkérnélek, hogy segíts egy picit cipekedni, főleg azokkal.
Itt az amúgy szétszerelt állapotban álló dobszerkóra mutattam. Nagyon reméltem, hogy be tudom majd zsúfolni a szoba sarkába, mert a kis kincsemet nem szívesen tárolnám a suli próbatermében, az meg teljesen lényegtelen, hogy az otthoni meg az amerikai lakásunkban is van egy-egy. Ez az egyetlen gyöngyházfényű, gyönyörű fehér szerelmem, szóval nem lehet baja.
- Mennyire… nagy a szoba? – kérdeztem tőle összevont szemöldökkel. Na nem mintha annyira zavarna ha pici lenne, de mindenképpen el akartam hozni ezt a készletem, mert nagyon drága volt, és három hónapot güriztem érte – Nem nekem kell, hanem a dobomnak. Csak mert nem akarom, hogy otthon baja legyen.
Igazából drága Hyungom, aki szintén zenélget… Nos ő szereti nyúzni az én hangszereimet is, ezért a legféltettebbet inkább magammal hoztam. Komolyan, inkább kiviszem az ágyat és alszok a folyosón, de ennek nem lehet baja.
Mivel úgy gondoltam, hogy szegénynek már így is sikerült bemutatkoznom, és épp eleget beszéltem ahhoz, hogy befejezzen, csak egy várakozó pillantást vetettem rá. Rendes srácnak tűnik így elsőre, szóval tényleg reménykedem benne, hogy majd jól kijövünk.

Nagyon reménykedtem benne az ajtó előtt álldogálva, hogy a szobatársam legalább normális lesz majd. A bátyám az elmúlt napokban igencsak kikészített a hülyeségeivel. Fogalmam sincs, mi baja lehet a palinak, ugyanis én tudtommal semmi rosszat sem tettem, de tényleg, erre most a nyakamat merném tenni. Általában jó viszonyban voltunk, és nagyjából csak miatta jöttem ide, hiszen ő meg tudott győzni, amúgy meg… Tényleg, magasról tennék az egész helyre meg mindenre, ha normálisan viselkedne, ha beállítana hozzám akár úgy is, hogy „Do Hyun-ah, gyere, menjünk el ma este sörözni, te fizetsz”, vagy ha egyáltalán csak köszönne. Már most kezd elegem lenni belőle, ezért is erősítettem meg magamban a dolgot: igen, száz százalékig biztos, hogy a kollégiumban akarok maradni és nem, nem szeretném a savanyú pofáját lesni egész nap. Nem vágytam öri barira, vagy megértő szobatársra, csak valakire, aki mondjuk, rendesen tud köszönni, és talán lehet is vele pár szót váltani.
Talán pont ez is volt az egyik oka annak, hogy egy kicsit talán túlságosan is megbámultam a srácot, aki kimászott az ajtó mögül. Amolyan vérbeli kockának tűnt, szerintem tuti informatikát tanul, de akár tévedhetek is. Én csupán megszokásból viselek még otthon is menő cuccokat, és a hajam, ha kócos, akkor sem teljesen áll össze-vissza, hanem inkább amolyan szexi módon, mintha valaki beletúrt volna. Most mondjuk pont nem olyan volt, egyszerűen csak beállítottam egy rendezett fazonra, ami mégsem túl extra hétköznap, de jól áll. Akárki akármit mond, a fiúk többet tökölnek a hajukkal, mint a lányok, ez tény. Mindegy, most amúgy sem én, vagy a hajam a téma, inkább az új srác, akit talán már túlságosan sok ideje nézegethetek, és még a végén azt hiszi, hogy buzi vagyok, pedig csak kíváncsi.
- Akkor az egyszerűség kedvéért Kana leszel – mosolyogtam rá. Mindenkinek rövidítem a nevét, ez általában a szimpátiám jele, meg annak is, hogy nem valami jó a névmemóriám és így könnyebb megjegyezni a dolgokat. Érdekes, hogy én meg a saját amerikai nevemet teljese formájában szeretem a legjobban hallani, de hát… szép nevem van, na.
- Köszi – vigyorogtam rá, aztán magam mögé néztem – Elég sok cuccom van, pedig próbáltam csak lényegesebb dolgokat hozni… Mindegy, az ágy alatt elfér a bőröndben, amit nem tudok kicsomagolni.
Tisztában voltam azzal, hogy ez a srácot egyáltalán nem érdekli, nagyrészt csak hangosan gondolkodtam, meg alapból sem vagyok egy szűkszavú ember, így általában amit gondolok, azt ki szoktam mondani. Ez kifejezetten hátrány, amikor az ember randizik, és a másik fél kebleit bámulva önti szavakba a gondolatait, szinte észrevétlenül. Ez az egyik baj velem, egyszerűen nem tudok ráülni a számra még akkor sem, amikor igazán kéne, és egyáltalán nem szándékos a dolog.
- Az nem jó – húztam el a számat, aztán mellé léptem, hogy én is benézhessek a szobába – Te jó ég, ez fele az én otthonimnak!
Nem baj, megoldjuk a dolgokat. Nagyjából nekem soha nem a saját kényelmem miatt voltak nagy szobáim, hanem a hangszerek foglalták a helyet. Sokszor használtuk próbateremnek is, ezért a harmadik feljelentés után a szüleim úgy döntöttek, hogy inkább hangszigeteltetik. Bölcs döntés.
- Maximum kiütjük a falakat és elfoglaljuk a szomszéd lakosztályt is – vicceltem el a helyzetet, de természetesen nem tettem volna meg a dolgot. Azért nem kéne botrányt csinálni az első napomon, majd ráér a dolog egy hét után bőven. Azon gondolkoztam, hogy én mit is vártam ettől az egész helyzettől és hogyan fogjuk becipelni a dobomat anélkül, hogy baja esne. Mert ha megkarcolódik komolyan elkezdek sírni, mint egy óvodás, rengeteget dolgoztam azért, hogy legyen egy profibb felszerelésem. A szüleim azt mondták, hogy ha annyira fontos nekem a hobbim, akkor keressem meg rá a pénzt, ezért egyszerűen nem volt más választásom, szóval nagyon remélem, hogy épségben be tudjuk vinni őket.
Mindegy, azért nem tűnik annyira korlátoltnak a srác, amikor mind a ketten visszafordulunk, akkor veszem jobban szemügyre a pólóját, és hunyorogva próbálom felismerni az írásjeleket.
- De koreai vagyok, csak az Államokban születtem és a könnyebb beilleszkedés miatt amerikainak is neveltek a szüleim. Ezért beszélek furán. – mondtam végül, aztán újra az arcára emeltem a tekintetem – Te pedig… Japán ha nem tévedek. Nem tűnik se hangulnak se hanjának az, ami a pólódon van.
Igen, elég nagy dolog, hogy ezt így le tudtam vezetni, mert amúgy annyira értek az ázsiai dolgokhoz, mint egy európai ember. A beszédemre is utaltam, mert az volt az egyetlen olyan dolog, amitől tényleg feszélyezve éreztem magam. Alapból a szüleim nem Szöuliak, apukám Ilsanban született, anyukám meg sosem beszélt hozzám koreaiul, mert külön felszólítottam rá, de ő meg busani. Gyönyörű lenne ha három féle akcentussal beszélnék.
Én is végignéztem a poggyászomon, ami nagyjából két sporttáskából, egy gurulós bőröndből, meg a dobfelszerelésemből állt. Pedig tényleg azt hittem, hogy nem hoztam magammal sok cuccot… Mindegy, a nagy része még így is a koreai házunkban, vagy a nagyinál van.
- Hmm – vakartam meg a fejem, aztán a kezembe vettem a legkönnyebbnek tűnő – de amúgy dög nehéz táskát – Először mondjuk vigyük be ezeket, a dobra azt hiszem időt kell majd szánnunk.
Óvatosan adtam a kezébe, mert amúgy még én is nehéznek találtam, de nem tűnt kifejezetten puhánynak, biztos el fogja bírni. A kockák is lehetnek erősek. Én felkaptam a másik táskát, aztán amint beléptem a szobába, egyből megpillantottam a gépét.
- Elég menő – bólintottam elismerően az irányába, aztán leraktam az érintetlennek tűnő ágyra a cuccomat. – Szoktál Lolozni?
Az egyik játék, amivel én is szívesen elütöm az időmet, még a bandával is csináltunk jó kis LAN-partikat amikor nem volt kedvünk zenélni. Egyelőre nem is indultam el a többi cuccomért, hanem levetettem magam az ágyra, hogy kipróbáljam mennyire kényelmes, meg amúgy is Kana válaszára vártam. Nem tűnt beszédesnek, de segítőkész és ez értékelendő.

Folyamatosan a srác arcát fürkésztem, próbáltam már látásból is megismerni egy picit, megérteni, összeszedni róla infókat. A ruhái nem éppen arról árulkodnak, hogy divatmagazinokat forgat, amit valahol pozitívumnak ítéltem meg, mert így már tuti, hogy nincsen semmilyen furcsa hajlama, ami miatt félnem kéne tőle, viszont én kicsit zavarban éreztem magam az amúgy drága és márkás ruháim miatt. Én azért szeretek öltözködni annak ellenére, hogy nem követem a divatot, eléggé válogatós vagyok. Anya mindig meg is jegyzi nekem, hogy csak a gönceim egy vagyonba kerülnek, ezért igazán elmehetek dolgozni, hogy a többi szükségletemet kielégítsem. Alapjáraton jellemző volt rám egy cseppnyi kényeskedés, szerettem belekötni a vasárnapi ebédbe, és nekem mindig külön kellett főzni, ha anya nem akarta, hogy belefulladjak a hamburgereimbe. Azt bezzeg mindig szerettem, de a húslevest már nem ettem annyira lelkesen, csak undorodó arckifejezéssel kavargattam a kanalammal. Érdekes, hogy koreai ételeket sosem csinált nekünk, pedig elvileg egészségesek. Mindegy, legalább már volt valami értelme, hogy idejöttem, mert enni nagyon szeretek, de válogatni is. De bizakodó vagyok és remélem, hogy találok majd valami olyan kaját, ami ehető lesz még nekem is.
- Hát anyámék annyira fényezték ezt az országot, hogy el tudtam volna képzelni egy picit nagyobb szobát – jelentettem ki még mindig befelé nézve, aztán csak sóhajtottam és a fejemet vakarva kezdtem el agyalni azon, hogy akkor most mi a fenét kezdjek magammal. Mert az tuti, hogy ide nem fogom tudni benyomorítani a dobomat… Bár igazából borzalmas szemmértékkel vagyok megáldva, szóval lehet befér majd rendesen, csak én nem vagyok elég jó ahhoz, hogy lássam. Ha meg nem azon ne múljon, csinálok én majd helyet, egy pillanatig sem kell félteni engem. Maximum kicipelem az ágyamat, vagy szerzek valahonnan egy fűrészt és megfelezem. Szerencsére még csak ketten vagyunk, szóval akár kipakolhatjuk a többi ágyat, aztán teszek magasról a szabályokra, tuti, hogy nem pakolom be a cuccomat valami közös stúdióba, ahhoz túlságosan féltem.
- Hát az nem számít – jelentettem ki, aztán sóhajtottam – Anya azt mondta, hogy minden gondolatomból vonjak gyököt, és úgy cselekedjek majd itthon. Nem igazán tudom, hogy mire gondolt, de akkor ez gondolom, azt jelenti, hogy a falkiütés sztornó és valami új tervet kell kitalálnom, nem?
Na jó, ennyire hülye én sem vagyok. Annak ellenére, hogy matekból világ életemben épp átmenős voltam, pontosan tudtam, hogy vissza kell fognom magam. Amit otthon következmények nélkül megcsináltam volna, az itt lehet, hogy botrányos viselkedésre utal. Na nem mintha a falak kiütése megtorlatlan dolog lett volna, de azért maximum kaptam egy ejnye bejnyét és kifizettették velünk a kárt. Ez általában nem volt gond, mert apám jól keresett, én meg soha nem gondoltam bele komolyabban, hogy ez neki mennyi munkájába és időjébe telhetett. Ezért nem is szégyelltem magam komolyabban akkor sem, amikor a szomszéd ablakát 12 évesen berúgtam a focilabdámmal.
A megérzésem nem csalt, és úgy tűnik nem is vagyok annyira hülye, mint magam gondoltam. Egy kis ideig azt hittem, hogy hülyeséget mondtam, de a sebtében szerzett koreai nyelvtudásom úgy néz ki annyira nem is rossz. Általában a suliban minden tárgyból szar voltam, kivéve a nyelvekből, azokat szerettem. Tök jó dolog, mert akkor a csajok automatikusnak intelligensnek hisznek, ha sok nyelven beszélsz. Érzékem is volt hozzá, szóval anyámék sokáig tolmácsnak szántak, de aztán végül közöltem velük, hogy dobolni szeretnék. Nem örültek neki, mondván, hogy elpazarolom a nyelvérzékem, de engem nem kifejezetten érdekelt. Az évek során tökéletesre fejlesztettem a szelektív hallásom.
- Ez nem rossz ötlet – mosolyodtam el, aztán már rögtön át is váltottam angolra – Nem igazán szeretem a koreait, de ezt ne mond senkinek, mert ki fognak nyírni. Nehezebb, mint a többi nyelv, amit eddig tanultam.
Aztán a kezébe adtam a csomagom, és magam is cipelni kezdtem a többi cuccom. Ugyan oda tettem le, mint ő. Ezzel egyelőre nem akarok foglalkozni, a ruháimat nem lesz nagy dolog bepakolni, meg a többi sem jelent gondot, inkább a dob miatt aggódtam. Utána, megint kutató pillantással kezdtem el szemlélni a fiút, és próbáltam rájönni, hogy vajon milyen lehet. Pont úgy, mint amikor ajtót nyitott. Lehet, hogy ez neki kényelmetlen, de soha nem tudtam tenni ellene, mindenkit kíváncsian nézegettem. Talán bunkóság, de semmi rosszindulat nem volt bennem ilyenkor, tényleg csak egyszerűen érdekelt a másik. Őt pedig kifejezetten érdekesnek tartottam. Nem tudtam eldönteni, hogy most van zavarban, vagy amúgy is egy picit félénk srác. Az tuti, hogy jófiú típus, szóval majd meg kell próbálnom egy picit belevinni valami rosszba, talán jót tenne neki. Kiszakadhatna a szürke hétköznapokból, vagy mi. Mindenesetre inkább nem kérdeztem semmit, szerintem így is picit kényelmetlenül érezheti magát, mert én magam is tudom, hogy amúgy egyáltalán nem vagyok annyira tartózkodó, mint az itt, vagy a Japánban élők. Én gátlástalanul lebecézek mindenkit, néha nem is olyan szépen, mint őt. Nicot például előszeretettel szólítottam fasztalicskának, amikor a hátra csaptam, de azért én is tudom, hogy nem éppen így kell elindítani a kócos szobatársammal a kapcsolatomat. Talán majd pár hónap múlva, ha megszokja a stílusom.
- Az jó. – vigyorogtam rá – Akkor majd néha játszhatunk, mert én is így szoktam. Nem tudom hogyan tudnak páran a gép előtt ülni órákig és nyomni egy játékot, hogy aztán másnap is ezt csinálják, meg egész héten, meg vágod, úgy mindig.
Legalább volt bennünk valami közös, szóval tudunk majd csinálni azon kívül is, hogy köszönünk a másiknak és ki-be mászkálunk. Király. Amúgy nem vagyok itthon ülős típus, szóval szerintem sokkal többet leszek majd házon kívül, mint itt, de akkor majd ha kedve van, tudunk játszani. Néha biztosan jót fog tenni, ha nincsen semmi máshoz agyunk. Összedugjuk a gépeinket, talán még bevonunk pár embert és LAN parti. Attól talán jobban otthon érezném magam, mint amúgy.
- Aha. Otthon még volt egy bandám is, meg a tesóm is zenél, szóval valami családi vonás lehet – vontam meg a vállam, aztán elvigyorodtam – Be is kéne hoznunk a cuccot, de nem tudom hogyan lenne könnyebb. Ha összeraknánk és úgy tolnánk be, vagy darabokba, de nem akarom, hogy százszor forduljunk.
A szám szélét rágva próbáltam megoldást keresni a dologra, aztán felálltam és végül elhatároztam magam.
- Nem rakjuk össze, az sok idő, de egybe behozzuk az egészet – jelentettem ki végül és nagyon bizakodó voltam. Ha le tudtuk cipelni a lépcsőn Hyunggal otthon is, akkor ez igazán nem fog problémát jelenteni, hiszen csak felpakoljuk a cuccot és behozzuk, mit kell ezt annyira megbonyolítani?
- Jó így jó lesz – határoztam el végleg magam, de azért próbáltam is győzködni, hogy rendben van. Azért bennem volt a félelem, hogy majd leejtjük és összetörik, vagy megkarcolódik valami, de azért igyekezni fogom szegényt nem kinyírni, vagy nem nagyon hisztizni, ha ilyen történik.
- Nem akarom bepakolni a suli stúdiójába. Túl sok pénzbe került ahhoz, hogy más is használja – végigsimítottam az egyik cintányéron és tényleg olyan gyengéden néztem a szerkómra, ahogy anyámra sem szoktam. Fontos volt nekem a zene meg az is, hogy dobolhassak, a felesleges érzelmeket és feszültséget könnyű levezetni vele.