Jinyoung xx Jiyeon

Gyóntam.
Ez volt a családom sajátos módja arra, hogy bűneinket megbánva megbocsátást nyerjünk, nem istentől, hanem a Karmától, ami befolyásolta hátralévő életünk minden körülményét - vagy legalábbis, mi nagyon így hittük.
Szerettem a módját, különleges volt, ráadásul ez volt talán az egyetlen olyan eljárás, aminek a Biblia nem adta meg a legpontosabb paramétereit.

Ősszel kösd egy fa leveleire bűneid, és azok megbocsátást nyernek a Karmától, amint lehullanak a lombokkal.

Egy időben nem túlzottan érdeklődtem ez iránt a varázslat iránt, de anyu halála sok szempontból közelebb lökött engem a hitemhez. Ahogy a fiúbojkottomhoz, és a tisztasággyűrűmhöz, pont olyan erőszakosan ragaszkodtam ehhez az eljáráshoz is. A Karma nem ad sok lehetőséget a megbánásra. A Karma nem olyan, mint az emberek istene. A Karma a törlesztést választja. Az ősz volt az egyetlen alkalom arra, hogy az ember megtisztítsa magát a bűnöktől, és megbocsátást nyerhessen a Karmától. Tudtam, hogy ha ezt az alkalmat elhalasztom, akkor legközelebb csak jövőre lesz esélyem.
Így a legnagyobb precizitással készültem a dologra. Már nyáron kiválasztottam a megfelelő ginkgo fát, és a tavalyi levélhullás óta felírtam a bűnöket, amiket ki akartam törölni az életemből, nehogy valamit elfelejtsek, mire eljön az ősz.
Nem voltam behatárolva, így szabadjára engedtem a fantáziámat. Körülbelül ötven darab cetlit készítettem el. Lett volna vagy hetven-nyolcvan is, de kiválogattam a legfontosabbakat, mert attól féltem, ha túl sokat akarok, akkor a végén nem kapok majd semmit. Szóval beruháztam egy nemolcsóféle papírra, ami arany színnel csillogott, arany színű madzagokat kötöttem rá, és a szerencsetollammal írtam rá a szöveget. Sosem voltam sem szépen, sem pedig helyesen író, úgyhogy különösen odafigyeltem, hogy minden jelet gyönyörűen formáljak meg, és véletlenül se hibázzak. Azért a biztonság kedvéért az egyik cetlin az állt, hogy Bocsánat, amiért nem tudok hibátlanul írni. Így ha el is rontottam valahol, ugyanúgy érvényes lesz a bocsánatkérésem.

Bár egy órás kitérő volt, mégis minden este arra jártam haza. Öt nappal ezelőtt kötögettem fel a bűnöket, és ellenőriznem kellett, hogy melyikek estek már le a fáról. Persze, közelgett a tél, úgyhogy biztos voltam benne, hogy hamarosan az összes a földön fog heverni, de mielőtt észbe kaptam volna, munka után önkéntelenül is arra vitt a lábam.
A külvárosi részen nem járt sok ember, és azok közül is inkább a kedvesebbek. A fa is egészen eldugott részen rejtőzködött a kíváncsi tekintetek elől, így biztosra vettem, hogy senki nem tehet keresztbe ennek az igencsak érzékeny eljárásnak.
A hideg levegő csípte az arcomat, ahogy a busztól gyorsabban kezdtem szedni lépteimet. Összehúztam magamon a sárga kabátot, hogy a szembe szálló szelek ne jussanak be az ingem alá, de lehetetlen volt megálljt parancsolni nekik. Amikor fáztam, még gyorsabban lépkedtem, szinte már futottam.
Kipirult arccal fordultam be a sarkon.
A bűneim lángra lobbantak. A szívem összefacsarodott. A szemem elkerekedett. A szelek elálltak, és többé nem mertek hozzámérni. Nem hibáztattam őket érte. Egy hirtelen rám zúduló adrenalinlökettől vezérelve lőttem ki, mint valami szuper menő rakéta. Kilehelve a lelkemet rohantam a férfi felé, aki jócskán magasabb volt nálam, és útközben elképzeléseim sem voltak róla, mit fogok vele csinálni, ha majd egyszer odaérek. A torkom kiszáradt, így egyetlen hangot sem tudtam kiadni magamból, pedig legszívesebben káromkodtam volna, és üvöltöttem volna, és sírtam volna, és hisztiztem volna, és megkérdeztem volna, hogy mit képzel, mit csinál, miért nem veszi észre, hogy éppen a bűneimet égeti el. Ez rossz volt. Ez nagyon, nagyon rossz volt.
Amikor már csak egyetlen méter választott el a nyugalomban lévő háttól, elrugaszkodtam a talajról. Mint valami majom, a hátán kötöttem ki, megkapaszkodtam rajta, de az erő, amivel nekicsapódtam, erősebb volt a Föld gravitációs erejénél, ami őt a talpán tartotta, és úgy vágódtunk el, mint ahogyan a vihar tépi ki gyökerestül a fákat.
- Hé! - kiáltottam most már, ahogy a cica lassan visszahozta a nyelvemet, és megpróbáltam értelmes mondatokat megformálni a számmal. Olyan nehéz volt, mint még soha, semmi az életben. Nem vele kellett foglalkoznom elsősorban. A bűneimmel, a Karmámmal, a szerencsémmel.
Felpattantam, mint akinek teljesen normális, hogy most penderített le a lábáról egy ismeretlen embert, még arról is megfeledkeztem, hogy a férfiakkal való érintkezést kilométerekre kerülnöm kéne, és felmértem a károkat.
A legtöbb cetlimnek már csak a csonkja látszott. A madzagok elfeketedett vége baljósan lógtak a föld felé. Néhány helyen még most is parázslott az arany színű papírdarab, rajta az írásommal, amit olyan tökéletesen próbáltam ráfirkantani. Éreztem, hogy a könnycsatornáimat elzáró gát megszűnik létezni, és forró könnyek szántják fel lehűlt, kipirult arcomat. Meg sem nyikkantam. Csak csöndben könnyezve bámultam a kudarcomat.
Elsötétült arccal kerestem meg a férfit, akit az imént döntöttem le a lábáról. Ha már feltápászkodott, akkor felfelé, ha még a földön hevert, akkor lefelé, de mindenképpen lesújtó pillantással bámultam az arcába.
- Hé! - ismételtem meg magamat, és nem foglalkoztam vele, hogy mondd-e éppen valamit, vagy káromkodik-e, vagy kérdőre von-e engem, amiért kis híján megöltem. A halvány fényben nem jöttem rá, hogy ismerem őt. - Mégis mit képzelsz, hogy felgyújtogatod a cetlijeimet? Ha? HA? Mégis mit képzelsz, hogy elrontod a karmámat? - Mindig tisztelettudó voltam, és mégis, a kezem olyan természetességgel lendült, hogy a karját csapkodjam a tenyeremmel, mintha minden nap ezt csináltam volna. Aztán mérgem helyett ismét a szomorúság uralkodott el rajtam, és sírva vontam felelősségre. - Miért kellett ezt csinálnoooood? Most oda az egééééész - bőgtem. - Ráadásul elégetted őket. Az az ígéretek jele. Ígéretet tettél a bűneimre. A tűzzel ígéretet teszel - sírtam, patakzó könnyekkel, amikor rádöbbentem, hogy nem csupán elpusztította bocsánatkérésemet.

Lobbanjon lángra lapra vetett ígéreted, és a Karma segít majd megtartani őket.