Jinyoung (& Min Ho) & Hiro

A világon három dolog volt, amit Choi Jinyoung teljes szívéből gyűlölt: az emberek, a plázák, és az emberek a plázákban.
Ha megengedhette volna magának, minden bizonnyal sose tett volna be a lábát egy ilyen helyre sem, de amennyiben az ember fia annyira szerencsétlen volt, hogy két hét alatt már a harmadik farmerjában tegyen maradandó kárt, előbb vagy utóbb rá volt kényszerítve, hogy újakat vegyen, és mivel a boltok nem akartak házhoz jönni, bármennyire is mantrázta őket, kénytelen volt kimozdulni albérletének biztonságos négy falából és felfedezőútra indulni egy bevásárlóközpontban, tele hisztérikusan vihogó tinédzserlányokkal és irritáló, kisgyerekes családokkal, akiket ha akart, sem tudott volna elkerülni. Na nem mintha neki baja lett volna a kedvenc farmerja térdén éktelenkedő, agresszívan megtépázott szélű lyukkal; tökéletesen exponálta a hasonlóan rossz állapotban lévő térdét, amit akkor sikerült lehorzsolnia, amikor legutóbbi gyújtogatásának helyszínéről menekült; nem lett volna célszerű ennyire nyíltan villogtatni az újabb sebet, amit összeszedett, mert valaki előbb-utóbb gyanút foghatott volna, vagy ha nem is, akkor sem volt szüksége senki sajnálatára, így inkább új farmer után kutatva úgy döntött, egy napot kihagyhat az egyetemen csak azért, hogy remélhetőleg elkerülje a bevásárlóközpontok tömegeit és délelőtt induljon el bejárni az egyik nagyobb plázát a lakásának környékén.
Szerencséjére a számításai beváltak; délelőtt a bevásárlóközpont nem volt sikítozó gyerekekkel teli pokolkerület, sőt, a gyülekező tömeg ellenére is kifejezetten nyugodtnak volt mondható, így megengedhette magának azt is, hogy valamivel lustábban, de kevésbé életunt arckifejezéssel vonszolja magát bolttól boltig; nem sok idejébe telt, hogy meg is pakolja a táskáját különböző dolgokkal, amik épp megtetszettek neki; a korábban eltervezett farmeron kívül fellelhető volt még benne a Dir en Gre fél diszkográfiája, néhány új játék a konzoljához és egy üveg whisky is a magányos estéire; gondolt arra is, hogy esetleg egy új öngyújtót is be kéne szereznie, egy olyat, ami nem hagyná őt cserben a szelesebb, esősebb napokon sem, de ezt az ötletet végül elvetette; hiszen a pszichiátere is mondta neki, hogy gyújtogatásának indítéka a tudat, hogy ezt megteheti, és egy új gyújtó minden bizonnyal csak erősítené benne ezt az életérzést. Talán ezért is haladt el fejleszegve az illetékes üzlet mellett, hogy még csak eszébe sem jusson bemenni és venni valamit; és ugyanígy, pillantását a földbe szegezve haladt tovább, ügyesen szlalomozva a csoportokba vergődött emberek és táskáik között, mígnem a pillantását megragadta valami undorítóan, intenzíven pink és csipkés, aminek igazából nem is kellett ott hevernie, ahol hevert.
Egy női tangabugyi.
Nem bírta megállni, hogy ne horkanjon fel a látványra; elég abszurd dolognak tartotta, hogy az ember korán délelőtt egy elveszített tangába botoljon a pláza egyik legnépesebb folyosóján, főleg, hogy a közelben nem is látott fehérneműüzletet; és bár eleinte esze ágában nem volt hozzáérni sem, mert miért tette volna, nem volt sem az övé, sem a barátnőéjé, főleg, hogy barátnője sem volt; de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve csak lehajolt érte és egy eszelős vigyorral az arcán nézegette azt meg jobban magának, csak hogy végül megállapítsa, soha a büdös életben nem venné fel, még ha a világ összes pénzét is akarnák neki ki cserébe; másodlagos célja volt az is, hogy esetleg egy címkét találjon rajta az üzlet nevével, hátha valahol észrevesz valakinél egy táskát, amelyikből kieshetett ez a rendkívül visszataszítóan intenzív pink színű ruhadarabnak csúfolt valami; és amint csak tekintete regisztrálja a címkét a ruhadarabon, ugyanakkor a látóterének legszélén megvillan ugyanaz a logó, csak egy nagyobb verzióban, egy táskán.
Nem is sokat habozva fog rá valamivel stabilabban a tangára, hogy utána meglobogtassa azt a levegőben anélkül, hogy elszállna valahova az emberek közé; elég kellemetlen lenne mindenki számára, ha valakit arcon találna ez az intenzíven pornófilm-beütésű ruhadarab. Azt sem állja meg, hogy utána ne szóljon a lánynak, akinél a táskát látta, valami olyan szöveggel, hogy:
- Hé, te ott, a kék pólóban, nem vesztettél el valamit?
Talán ez nem a legkedvesebb megszólítás tőle, de nagy mázlijára nem jár más a közelében, akin kék póló lenne; igaz, el tudná képzelni azt is, hogy talán ismeri is a lányt, mert rengeteg hallgatót ismert az egyeteméről, de annyira profi még nem volt, hogy egy formás fenék és egy puhának tűnő hajkorona alapján be tudjon azonosítani mindenkit; talán ezért is dönt végül a klasszikus "hé, te!" megszólítás mellett, ahogy ideiglenes pink szerzeményét intenzíven lobogtatva nem csak a levegőben, de néhány ember arca előtt is próbált utat törni magának a lány irányában, szinte már futva, hogy nehogy elszökjön előle az egyetlen potenciális tulajdonosa a fentebb említett ruhadarabnak; és amikor beéri, szinte már kifulladtan ejti le a tangát tartó kezét a vállára, hogy az ő arcába is belelógathassa a ruhadarabot.
- Ez nem a tiéd véletlenül?