Sokan azt gondolják, hogy az idoloknak mindig mindent a seggük alá tesznek, elkényeztetett palánták, akikért jó rajongani. Amerikában talán. Igaz, bizonyára Rihanna aranyozott tangát hord és egy koncertjéért elkér több milliót, de ez Koreában kicsit máshogy van. Nehéz munka ez és szerintem ezzel sokan egyetértenek, vagy legalább el tudják fogadni. Rengeteg órát táncolunk, mire azt mondhatjuk, hogy a produkciónk tökéletes. Megszámlálhatatlan időt töltök a stúdióban és hangpróbákon, hogy tovább csiszoljam a hangom, hiszen nekem ez a fontos. Ezen kívül még fellépések, műsorok és fantalálkozók is a nyakunkon vannak, de nem panaszkodom. Én választottam ezt az életet és azt kell mondanom, nem bántam meg, hiába bánnak velünk úgy néha, mint a robotokkal. Ha most választhatnék USA és Seoul között, ugyancsak az előbbi döntésemet hoznám meg, noha nem egyszer elgondolkoztam azon, mennyire könnyű dolgom lenne a másik kontinensen. De nem. Nekem ez kellett és még mindig örülök, hogy Dél-Koreában lakom néhány másik idiótával. Több millió kilométerre a családomtól elég ijesztő volt az elején, de így válhattam csak igazán felnőtté, még ha ez a kamera előtt nem is látszik. Mikor nagyon elegem lesz a koreai szokásokból, ott van nekem Sky, akivel át tudom érezni Los Angelest a saját dormunkban is. Mint mondtam, nem kényeztetnek el minket és ez azt is jelenti, hogy sokszor magunknak kell főzni. Ebédre rendeltünk tteokbokkit az egyik közeli étkezdéből, de vacsorára már kell valamit csinálnunk, ezért leszaladtam a boltba. Miért én? Mert rohadt béna vagyok kő-papír-ollóban. Sebaj, már megszoktam, hogy mindig én megyek el vásárolni. Az, hogy vacsora nem is tudom, hogy helytálló elnevezés-e, ugyanis este nyolc körül van, amikor elindulok. Az utca eléggé kihalt, hála annak, hogy nem egy forgalmas helyre rakták a dormot és ez teljesen érthető és okos ötlet volt attól, aki kitalálta. Így van egy kis nyugtunk és nem kell attól félnünk, hogy ha kinyitjuk az ajtót, akkor fejbe vágnak mindenféle ajándékokkal. Édesek a rajongók, imádom őket, csak értitek... ne hajnali ötkor sikítsanak a fülembe. Az utcán gyorsan és nyugalmasan lépkedek végig. Kezd hűvös lenni, ezért pulcsim ujját ráhúzom a tenyeremre és belepréselem az államat is a nyaka részébe, amennyire csak tudom. Már hallom, ahogy a nagyi kiabál messziről: "Minsoo, te szerencsétlen, hányszor mondjam még, hogy ne nyújtsd ki a pulcsid?!". De egyébként nagyon aranyos nénike, a srácok is imádják, amiért mindig küld nekik sütit. Az egész bandát a szívén viseli, tök aranyos. Eléggé sportosan vagyok öltözve, de mégsem trehányul. Soha sem mutatkozhatok botrányosan közterületeken, mert örökké nézegethetem utána a képeket a neten, tehát most is azért rendezett a hajam meg a ruhám, de mégsem úgy festek, mint aki most jött ki egy elő adásról. Nico á lá natur. A bolthoz közeledvén már többen vannak a járókelők, de nem zavartatom magam, egyrészt megszoktam már, hogy sokan rám mosolyognak, másrészt meg az emberek többsége nem tini, hanem idősek, netán munkából hazasiető szülők, így mégsem kapok akkora figyelmet, szerencsére. Szóval meglehetősen könnyedén lépek be a boltba, semmivel sem vagyok különb, mint mások és ezt én is tudom. Még mindig az a Nico vagyok, aki voltam a debütálás előtt, nem szálltam el magamtól, mint néhányan azok közül, akik régebb óta a médiában vannak. A bevásárlókosárba teszek egy-két zöldséget, valamint instant leveseket. Nem feltűnő ám, hogy mindenből legalább hét van, emiatt kis idő után meg is telik a kosár. Szokásos. Fordulok a tejtermékekhez és keresem a kávékat szememmel, melyekből már nincs sok, de azért megveszem mindet, olyan nyolc-kilenc darabot. Szép látvány nyolc kávét tartani a kezemben és a kosárban együtt, ebből is leszűrhető pár dolog az életstílusunkkal kapcsolatban. Igen, ez rengeteg mennyiség, de basszus má' annyi hülye fiatal srácnak sokat kell ennie-innia. A kávék pakolása közben pillantom meg az első fiatalabb lány, akinek elkapom a tekintetét. Sejtem, mi zajlik le ilyenkor az agyában, de inkább újra a kávékra nézek és a kosaramba teszem az utolsót is. Becsukom a hűtőrész üvegajtaját, mint aki jól végezte dolgát, közben pedig fejemben megy rendesen a matek, hogy miket kell még vennem. Piát, az oké, de úgy érzem, valamit még elfelejtettem. Ja igen, tészta.
Hát ezt nem hiszem el, komolyan mondom. A múltkor kijelentettem magamban, hogy nem fogok legközelebb elmenni kaját vásárolni, most mégis én megyek a boltba. Nem tudom, hogyan vett rá, miként manipulált, de legközelebbi alkalommal én is be fogom vetni a bájerőmet ellene, mert most is neki veszek kaját. Pontosabban mindkettőnknek, de ő ugye többet eszik, ha rajtam múlna ma nem is kéne főzzek. Ez a másik. Mióta elkezdtem megtanulni könnyebb, közepesen nehéz kajákat kotyvasztani, azóta JiHyuk szeretne minél többet enni belőle, pedig tudja, hogy utálok ott állni. Sokkal egyszerűbb kaját rendelni, és még hamarabb kész, mintha én állnék a konyhában. Nem csak ez foglalja le az időmet, a másik, amit viszont szeretek csinálni, az mostanában a modellkedés. Egyre jobban megy az egész, ez több embernek is köszönhető, közvetetten az apámnak is. Ha nem küldött volna Londonba… És ugye az egyetem is lefoglalja a maradék időmet, de ez így most megfelel, tökéletes az életem. Nem kívánnék többet, esetleg még a húgom lehetne itt, aki kezd hiányozni, a kezdeti viszonyunk ellenére. Képesek voltunk felnőni ennyire, hogy meglássuk egymást szándékait, és ne csak veszekedjünk meg utálkozzunk. Belépek az üzlet ajtaján és köszönök az eladóknak koreaiul. Ezt már alapból tudtam, és mióta itt lakom egyre több kifejezést jegyzek meg, mindazonáltal még mindig az angolt, de leginkább a japánt használom, ami az órákon nem a legszerencsésebb. Vannak közös óráim egy szintén japán tanulóval, aki perfektül beszéli az itteni nyelvet így van lehetőségem elkérni a jegyzeteket, viszont még így sem egyszerű megértenem. Elkezdek nézelődni a sorok között, gondolkozom, mire lehet szükség, mert bevásárlólistát elfelejtettem írni. Annyira elfáradtan a mai nap folyamán és nem csak a testem, hanem az agyam is. Áhh, hagyom a francba, kap zacskóslevest és kész, nem szenvedek én még ezzel is. Elkezdem keresni az ételnek ezt a fajtáját és egy pillanatra nézek csak oldalra, mikor meglátom Őt. Még soha életemben nem találkoztam idollal, ami most megtörik, mert megpillantom a második számú biasomat az LHT-ből. Megszólalni sem tudok, lépni meg még inkább nem, egy gondolat fut át az agyamon, és ez tökre természetes: képek kell vele csináljak, és autogrammot kérnem. Fejben elsikítom magam, mint egy kislány, aki most kapta meg azt az édes kiscicát, amiért hónapokig könyörgött, de ez rajtam nem látszik. Levegőt alig kapok, talán egy másodpercre vissza is tartom, aztán próbálok megnyugodni. Ő is csak egy ember, aki itt vásárol, nem kéne letámadnom a fanságommal, mert az neki sem lenne jó, meg nekem se. A többi vásárló is felismerné, nekem meg ugrott a lehetőségem a társalgásra meg az egyebekre vele. Az interjúk alkalmával kiszűrtem, hogy aranyos és kedves srác, aki szereti a rajongóit, így biztos nem okoz neki gondot, ha egy korabeli fordul oda hozzá, még, ha idegen is, viszont nem akarom kínos helyzetbe hozni. Ha hozzá is van szokva az ilyesmihez, idegesítő lehet a sok nő, akik minden nap zaklatják őket. Ez a gondolat szöget üt a fejemben, és próbálom elhessegetni, miközben elindulok felé. Nem akarok feltűnést kelteni, mikor remegést érzek a lábamban és elszáll belőlük az erő, én pedig összeesek. Nem tudom, mi van velem, nem szoktam rosszul lenni. Régebben történt velem ilyen, amikor apának dolgoztam, de akkor sokat voltam talpon és már nem bírtam, most meg nincs ilyen problémám.
Saját magam napját rontom el azzal, ha folyton rágodók azon, hogy miért nekem kell mindig boltba menni. Tudjátok mit? Már elfogadtam, bár nem mondám a srácoknak, hogy megszoktam, mert tudják csak meg, hogy nem fogadom el a csicskáztatást és főleg ne szokják meg, hogy ez így lesz még pár évek keresztül is. Nekem kéne ugráltatnom őket, megtehetném és ha nagyon ellenkeznének, akár szólhatnék is a menedzsernek, noha ezt sosem tettem eddig és nem is tervezem ennyire elnagyolni a vitát. Akkor már inkább lenyelem a szöget és elindulok a hidegbe egymagam. Ilyenkor már úgy sincsenek annyian az utcákon, az elülső szakaszán legalábbis és ezt ki is használom. A hidegebbre forduló időjárás és a bevásárlói szerep ellenére meglehetősen jó a kedvem. Egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy benézzek-e a nyagyimhoz, de ez butaság lenne, igaz minden bizonnyal örülne nekem, de nincs szívem ilyenkor már zavarni őt. A belváros forgalmasabb részén sem zavartatom magam, elvégre én is ugyanolyan srác vagyok, mint a többi és nekem is szükségem van kajára. Persze megértem az aranyos rajongókat, akiknek feldobom a napjukat csak azért, mert gyalog és nyíltan mászkálok az utcán, az autogramokért sem szoktam haragudni, mert én is voltam és vagyok rajongó, tudom milyen érzés és a mai napig van olyan személy akiért órákat állnék az esőben csakhogy egy aláírást, vagy képet kapjak. Benyitok a boltba. Sokadjára vagyok itt, ahol az eladók és az alkalmazottak sem lepődnek meg rajtam, se a banda többi tagján, ha úgy adódik a szerencse, hogy más veszít a kő-papír-ollóban és nem én. Haladok az áruk között és elég vicces látvány ahogy a kosaramba nem mindenből egyet, hanem többnyire hetet rakok, így nem nehéz pillanatok alatt megtelíteni azt a picike kosarat és mivel ez nem egy nagy bevásárlóközpont, itt nincs nagyobb űrtartalmú kocsi. Dehogy, ez egy sarki bolt csupán, ám rendesen felpakolták, így nekünk tökéletesen megfelel. Éppen a kávékat pakolom kifelé a hűtőrészből, amikor szemem sarkából megpillantok egy fiatal lányt szüntelenül bámulni engem. Sejtem mi áll a külseje mögött és nem úgy tűnik, mintha már találkoztam volna vele vagy az utcán, vagy valamelyik koncertemen, az arckifejezése ezt mutatja. De nem akarom zavarba hozni, normálisan folytatom tevékenységemet és mihelyst az összes kávé nálam van, felegyenesedek és mint aki jól végezte dolgát, lesi hogy mit kéne venni. Pont olyan vagyok, mint apám, akivel anyám folyamatosan veszekszik, hogy mindig elfelejt valamit venni és hiába mondogatja neki, írja fel egy cetlire, mert ha nem biztosan elfelejti, ő szentül állítja, hogy a fejében tartja az információt. Hát a nagy frászt. Velem is ez a helyzet jelenleg, vakarom a tarkóm, hogy mi kellene még, aminek elmulasztásakor nagy pofont kapnék a többiektől. Megfordulok és látom a lányt felém közeledni, ám még mielőtt bármi történne, hirtelen összeesik előttem a padlón. Meglepődök és zavarba jövök, de csak belül. Azonnal leteszem a kosarat - nem leejtem! - és a lány mellé guggolok. Végignézek a lábán, ám nem udvariatlanságból, hanem hogy megtudjam, eltört-e valamije. Látásra nincs baja, de ez még közel sem biztos. Hozzáérni nem szeretnék, mert lehet azt rossz néven venné, mégis csak egy idegen srác vagyok számára, akinek nem kéne letapiznia az ismeretlen lányt és ezt én tiszteletben is tartom, ameddig nem szükséges hozzáérnem, vagy ameddig engedélyt nem ad rá egy kérés formájában esetleg. - Megütötted magad? - kérdezem koreaiul, remélve hogy optimistán válaszol az aggodalommal teli szavaimra. Még szerencse, hogy nincsenek sokan a boltban, különben újságban lenne már a fotónk. Remélem, hogy nincs semmi baja és nem kell mentőt vagy orvost hívni. Egyszerűen csak elesett, igaz? De az is lehet, hogy megszédült és súlyos émelygési vagy bármely más komolyabb betegsége van. Az égvilágon minden eszembe jut, amitől valaki össze tud esni, kivéve talán az igazság.
Áhh, én már nem is bosszankodom ezen az ügyön, de legközelebb biztos nem fogok eljönni, azt ezen a szent helyen, vagyis a bolt közepén megfogadom, ahogy azt is, hogy ma nem főzök. Kedvem, erőm, de még csak kaja sincs ahhoz a művelethez, és bár az utolsót most orvosolom, az első kettőt nem fogom tudni, szóval marad az instant kaja. Az egyetemisták egyébként is általában azon élnek, vagy, ami rosszabb maguknak készítenek rosszabbnál rosszabb kajákat. Persze, ez az időszak az önállósodásról szól, de nem elég nekem később meg tanuljak főzni? Nem is értem azokat, akik tizenkilenc, meg húsz évesen már mesterszakácsok. Ezen sem agyalok többet, inkább a holnapi napra terelődnek gondolataim, jobban mondva, hogy milyen óráim lesznek. Azt leszámítva, hogy már most sok a kötelező olvasmány, nem is nehéz a bölcsészkar, a tanárok meg cukik, amennyire megtehetik. Alapból szeretek olvasni, nem mondom azt, hogy a régi művek a kedvenceim, de azoknak is megvannak a szépségei és azok közül is vannak kedvenceim, amiket bármennyiszer képes vagyok elolvasni. A mostani olvasmány is ilyen, aminek nagyon örülök. Jó érzés néhány órára elmerülni egy érdekes olvasmányban, ami leköti a figyelmemet és nem gondolok másra. Ilyenkor repülnek az idők, semmi másra nem figyelek, ha meg valaki zavar, annak nem lesz jó napja. Mondhattam volna JiHyuk-nak azt, hogy nem érzem jól magam, ami nem lenne nagy hazugság, de annyira nem zavartattam magam ezzel kapcsolatban, meg nem is látszik rajtam, azt hinné kamuzok, és nem akarok menni. Nem tudom mennyire képes elhinni a szavaimat azok után, amit tettem, akkor sem, ha a kórházban megígértem, hogy nem hazudok neki. Azóta is tartom magam a szavamhoz, soha többé nem hazudok neki, annál jobban számít nekem. Az akkori szavai még mindig teljesen élnek bennem és nem szeretném, hogy újra átélje a gyötrődést, amit okoztam neki. Miattam többet nem lesz szomorú. Az élelmiszereket kezdem nézegetni, hogy vajon melyik lehet a kedvence. Ilyen beszélgetés nem igazán zajlott le közöttünk, fejből nem is tudom melyik zacskós leves a kedvence, de van vagy tízféle, ha nem több. A bőség zavara teljesen beállt nálam. Van itt más is, amit vásárolni fogok, például édesség, mert nagyon kívánom a csokikat, illetve a sütiket is, amikből sosincs otthon, nekem meg időm sincs elmenni cukrászdába. De előbb a fontos dolgok. Végül úgy döntök, mindegyikből veszek egyet, az a legbiztosabb, és későbbre (holnapra, mert utána megint nem lesz) is marad. Már nyúlnék is értük, mikor kiszáll a lábamból az erő és elesek, de előtte megpillantok egy olyan személyt, akit még álmaimban sem. Egyszerűen egy aláírást akartam, meg talán egy képet, de az univerzum ezt sem szeretné, inkább bánt engem. Erőtlenül esek el, azért próbálok úgy esni, hogy ne boruljon rám a polc, meg ne üssem meg annyira magam, de ez ugye ilyenkor nem az én döntésem. Elterülök a padlón, nem vagyok képes elhinni, hogy ez megtörtént velem. Pár másodpercre el is vesztem az eszméletemet, elsötétül minden, én meg nem mozdulok. Nem gyakran fordul elő ilyen, általában, ha erős migrénem van, akkor szoktam elájulni, de most nem érzem a fejemet, így ez teljesen kizárva. Csak érjek haza és feküdhessek le. Nem sokáig marad sötétben a világ, lassan kinyitom szemeimet, és megpillantom őt. Közelebb jött, nekem akart segíteni, én meg itt fekszem előtte tehetetlenül. Jó, ha ez nem történt volna meg, most nem lenne itt, de az mellékes. Arcán és hangján érzem az aggodalmat, amit én okoztam neki. Nem akartam, hogy így legyen, ezt elhiheti, legszívesebben itt se lennék, de mindegy. Kérdésére összevonom szemöldököm. Ennyire még nem vagyok jó a koreaiban, nem értem szavait, de valahogy a tudtára kéne adnom, hogy nincs semmi komolyabb probléma. - Beszélsz angolul, vagy japánul? – kérdezem az előbbi a nyelven. Remélem, hogy igenlő választ kapok, kínos lenne nem megérteni, amit mond. Jobban rá kell álljak a nyelvre, ha itt akarok lakni. Közben lassan felülök, ehhez még van erőm, majd ráemelem pillantásomat és egy mosolyt küldök felé. Nem az az őrült fan vigyor, inkább egy biztató, hogy tényleg minden rendben van, nincs miért aggódnia, többet amúgy sem fogunk találkozni, én így gondolom. Nico | 664 szó | Girls' Generation - Dancing Queen | Ruha
Nem úgy megy az ember fia a boltba vásárolni, hogy fel lenne készülve az esetleges ájulásokra, összeesésekre, vérre vagy bármilyen rossz dologra, ami valljuk be, elég könnyen megeshet. Bárki rosszul lehet egyik pillanatról a másikra, akár szimplán a fáradtságtól és ez még a jobbik eset, de az is előfordulhat, hogy tényleg beteg az illető és sürgősen orvost kell hívni. Én már mindkét eshetőséggel találkoztam, mikor közvetetten, azaz látásból, mikor pedig részese is voltam az eseményeknek. Tekintve, hogy azért nem két napja lettem idol, több koncertünk is volt, sőt még turnénk is és bizony megesett, hogy néhányan rosszul lettek a tömegben és mentőt kellett hozzájuk hívni. Egyik érdekes sztori, amikor egy lány éppen akkor lett rosszul, amikor fanmeetingen elém került és írtam neki a CD könyvecskéjébe az aláírásom. Hozzá is mentő érkezett, hozzám pedig rengeteg kamerás. Sok videó van fent róla a neten, de már nem foglalkozok vele, nem szoktam nézegetni, mert egyszer is elég volt átélni, nem kell újra. Más videókat azért visszanézek magunkról. Néha találok olyanokat is, amiket a tagok közül tett fel valaki és benne vagyok miközben alszok. Hát nagyon jó, mondhatom, legalább szóltak volna, hogy "hé te köcsög, itt ez a videó, ez menni fel netre, oké?". Most a boltban is teljesen lazán nézelődök, amikor megpillantok egy lányt. Pár percre veszem csak le róla a szemem - elvégre mégsem akarom bámulni, az nem illik és miért is tenném - mire elindul felém és egyszer csak összeesik tőlem nem messze. Na ez is egy nagyon érdekes és legalább annyira ijesztő szituáció, amiben nem jó lenni. Hirtelen azt sem tudom, hogy mihez kezdjek, aztán lenyugtatom magam és leteszem a kosarat, majd leguggolok az ájultnak tűnő lány mellé. Először a lábát nézem meg, hogy eltört-e valahol, netán zúzódott-e meg valamelyik ízületé, de nem látszik semmi eldeformálódott rész sem rajta, noha ettől még nem biztos, hogy jól van. A csinos lány hamarosan magához tér és felpillant rám, mire tekintetünk találkozik és én is már a vele, pontosabban az arcával kezdek törődni, mintsem a testének más pontjával, míg a végén azt hiszi, hogy megbámulom. Bátorkodom megszólítani, hiszen ilyen helyzetekben a kommunikáció különösen fontos. Elsőre összehúzza szemöldökét, miből leszűröm, hogy nem érti, amit mondok neki. Ez csak két dolog miatt lehet: vagy nem koreai, vagy megsérült a feje, de remélem az előbbi, aminek egyébként az eshetősége is nagyobb, mert valóban van az arcvonásában egy kis japán. Aztán megszólal, amire minden egyértelművé válik, meg is nyugodok, hogy nincs nagy baja. - Minden rendben? – Kérdezem már angolul, elvégre a japán tudásom nem túl fényes, hiába tanítják nekünk, nekem nem megy. De nem is baj, vagyis elnézik nekem, mert cserébe viszont folyékonyan beszélem az angolt. Eddig azt hittem, hogy ismer a lány, de már kezd összeállni benne a kép, hogy mennyi ismerhet. Vagy elfelejtette, vagy nem is tudta a kérdezése előtt, hogy Amerikában születtem és nőttem fel. Sebaj, így legalább nem kell autogramot osztanom, bár simán lehet, hogy csak elfelejtette az ijedtségbe, hogy tudok angolul. Segítek neki felülni és tartom a hátát, hogy ne neki kelljen megerőltetnie magát. Ha tényleg a fáradtságtól esett össze, akkor tudom, hogyan kell bánni vele, mert nálunk is sok az ájuldozás mondjuk táncpróbák közben. Mikor fel akar állni, nyújtom kezemet, hogy segítsek, de ha szükségét érzi, még a vállamra is támaszkodhat. Közben a bolt személyzete is látja, hogy nincs nagy probléma, így egy gyors kérdés után nem is törődnek velünk. Nekik is este van már. Én azonban nem vagyok annyira meggyőződve afelől, hogy valóban minden rendben van vele. - Biztosan jól vagy? Haza tudsz menni egyedül? – Feltéve, ha egyáltalán egyedül érkezett, de tán nem várja senki odakint. Ez lehet egy meggondolatlan kérdés tőlem, mert számomra nem lenne szerencsés együtt sétálgatni egy lánnyal, de engem ez sosem érdekelt, túl kedves és figyelmes vagyok ahhoz, hogy rizikós helyzetben is csak a sajtóval törődjek. Nem érdekelnek ilyenkor a kamerák, ha a lány bajban van, állampolgári kötelességem segíteni neki.
Ha hamar letudok mindent, akkor már indulhatok is, ez tartja bennem a lelket. Megnézek mindent, amit fontosnak tartok, vagyis a dolgok árát, mert az összetevőket nem tudnám, az ilyen kifejezéseket, még nem tanultam megjegyezni, és az alapokkal kezdtük, mégis az angol sokkal egyszerűbb volt. Az egyik polcnál oldalra pillantok, és már nem is érzem olyan rossznak ezt a boltba jövős estét. Ne tessék félreérteni, viszont mindenki így reagálna, ha a kedvenc sztárját látná, miközben hétköznapi dolgot művel, ahogy az emberek többsége. Ennek nem kéne különlegesnek lenni, annyi a különbség közte és köztem, hogy ő a másik nembe tartozik és híres, mégse mondhatja el minden rajongó, hogy egyik kedvencét így látja. Hagyjuk ezt inkább, este van és fáradt vagyok. Ez látszik rajtam, érzem is, ennek következtében a földön kötök ki. Valami baj lehet velem, mostanában szarabbul érzem magam, de orvoshoz nem akarok elmenni, inkább kikúrálom magam otthon, másnak egyébként sem tűnt fel. Próbálok felkelni kevés sikerrel, közben meghallom a leader aggódó hangját és hirtelen bűntudatom is lesz. Nem akarom, hogy értem aggódjon, nem is ismer annyira, azonban ezért ő a másik kedvencem a bandából, mondhatni mindenkinek ő az apja, legalábbis ő törődik velük a legtöbbet. Nem tudhatom, mi van a „kulisszák” mögött, annyira nem jártam utánuk, ezeket az interjúkból és a Weekly idol-ban való szereplésükből vontam le. A kérdést nem értem, sejtésem van, hogy miről lehet szó, ezért megkérem, hogy váltsunk másik nyelvre. A sokktól el is felejtem, hogy tud angolul. - Igen, jól vagyok – bólintok, ezzel még inkább megerősítve szavaimat. Tényleg nem kell miattam aggódnia, megleszek én. Az előző próbálkozásom nem sikerült, emiatt a segítségemre siet, megtámasztja a hátamat. Sokkal egyszerűbb, mint egyedül próbálkozni, tényleg nem csak a bandatársaival kedves, a többi ember felé is hatalmas szíve van, ami megmosolyogtat. Remélem, nem néz hülyének ezért, nem nevetem ki, inkább aranyosnak tartom, vannak még kedves emberek, sajnos kevés a világban, valaki tanulhatna tőle. A bolt többi vásárlója, eladója ide sem bagózik, számomra ez felüdülés, nem szeretem, ha mindenki engem néz, ilyen esetben nem. Következő kérdésre ráemelem pillantásomat, magamban konstatálom, hogy élőben sokkal helyesebb, ha következőleg koncertet adnak, muszáj az első sorba helyet szereznem, talán még backstage belépőt is kapok, annak örülnék a legjobban. Egy pillanatra elfelejtem mit kérdezett, lehet, bamba képet vágok, mindez egy szempillantás utána megint optimistán nézek rá, ő is ezt veheti észre a mosolyomban. - Persze, most már tényleg minden rendben van, és nem is lakok olyan messze, tömegközlekedéssel hamar otthon leszek – nem szeretném, hogy miattam bajba kerüljön, ha esetleg későn ér haza, vagy a csapattársai aggódjanak érte. Túl fogom élni a hazautat, otthon bevágódom az ágyba és aludni fogok. Eleget ültem a hideg padlón, felállok, viszont szavaimat meghazudtolva elfogadom segítségét, úgy könnyebb nekem is. Szétnézek a padlón, ahol a szétszóródott kaja hever, azokkal is kellene kezdeni valamit, azonban most nem foglalkozok velük, meg kell nyugtassam a sztárt, tényleg nincs már semmi bajom. - Köszönöm a segítséget, sokat jelent – szívből mondom ezt neki, úgy viselkedek vele, mint egy átlagos emberrel, kínosan venné ki magát, ha most a nyakába ugranék, illetve nem szeretném elijeszteni, ha kedves volt velem, ismerem az illemet. Neki nem kell bemutatkoznia, engem viszont nem ismerhet a több millió rajongója közül, főleg mivel nem is találkozott velem eddig, ezek után pedig lehet nem is szeretne. Még egy ilyet átélni nem jó dolog. - Hirono vagyok – mutatkozom be, kezemet felé nyújtva. Nem tudom szabad-e ilyet, ha nem fogadja el, én azt is megértem teljes mértékben. Nem tudom, miért teszem ezt meg, holnapra, vagy holnaputánra már el is fogja felejteni a nevem, egy leszek a többi közül, de most itt van és aranyos velem, ez pedig nagyon sokat jelent nekem. Még mindig az jár a fejemben, hogy, ha kellene hazakísérne, azonban ez nem szükséges, innen egyedül is boldogulni fogok.
Nagyon ijesztő tud lenni, ha valaki a szemünk láttára csuklik össze vagy lesz rosszul. Pedig ezek bármikor megtörténhetnek, a váratlanabbnál is váratlanabb helyzetekben is késznek kell lenni a segítségnyújtásra és aki nincs hozzászokva az ilyenekhez, az könnyen pánikba eshet és akkor nem egy, hanem mindjárt két ájult lenne egyszerre. Én nem ebbe a kategóriába tartozom, amúgy sem vagyok egy rémüldözős fajta, de táncpróbákon is gyakran megesik a baleset, a koncertturnékról nem is beszélve, ahol sokszor mondja fel a szolgálatot valamelyikőnk teste és csak imádkozhatunk, hogy ne pont kamerák előtt történjen ez meg.
A boltban is egyből az elesett lány segítségére sietek. Látszik rajta, hogy rosszul lett, csak nem tudom mitől, remélem ő már sejti, mert ha nem, akkor lehet orvoshoz kéne fordulni. Szerencsére nem annyira nagy a baj és nincs szükség mentőre, a segítségemmel fel tud ülni, míg én szólongatom a fiatalt. Nem koreai, első szavaiból pedig rájövök, hogy japán, azonban tud angolul is, hála istennek, tehát van egy közös nyelv, amivel szót érthetünk egymással. Ezek után már úgy veszem, hogy nem ismer engem és némileg megkönnyebbülten állok a lányhoz, noha akkor sem viselkednék máshogy vele, ha legnagyobb rajongóm lenne. Szimplán nincs mit bizonyítanom, önmagam vagyok a kamerák előtt is és akkor sem lenne szégyellni valóm, ha most öt kamera forogna élő adásban körülöttem, elvégre bárki is értené ezt a jelenetet félre, helyretenném a pletykát és megmondanám az igazat.
Jól van már és úgy tűnik komolyan gondolja, én hiszek neki, így kissé eltávolodok tőle, majd felsegítem a földről. Érdeklődök, hogy ne segítsek neki hazajutni, mert bármi történhet az úton, de elutasítja és ezentúl nem is erőltetem a dolgot. Velem is megesett nem egyszer, hogy összeestem, de aztán pár percnyi fekvés és üldögélés után ismét felálltam és folytattam az addigi tevékenységemet, szóval bízok az igazában. Elég talpraesettnek tűnik, reméljük ez így is van. A szétszóródott élelmiszerek után néz, de mielőtt elkezdené szedegetni őket, megköszöni a segítségem.
- Ez természetes - mondom mosolyogva és semmi kétség nem lehet ebben. Bárki segített volna neki, jelenleg pedig én voltam az egyetlen körülöttem, ugyanis nem sokan járnak ebben az órában vásárolni. Közben leguggolok és elkezdem begyűjteni a szertegurult termékeket a padlóról, egyesével teszem bele a kosarába. Már csak pár darab marad, amikor bemutatkozik és megtudom a japán nevét. Kár, hogy az a nyelv nem az erősségem, de talán ez a nevet meg fogom jegyezni, aztán majd kiderül pár nap múlva, hogy mennyire sikerül ez a kihívás.
- Park Min Soo - mutatkozok be én is és viszonozom a kézfogást. Nem nagy dolog, a rajongók is meg szokták fogni a kezem ennyi időre, szóval ha esetleg mégis az lenne Hirono, egy mini fanmeeting játszódik le csak az ő részére, számomra ez semmiség, vagyis ismételten teljesen közvetlen vagyok, főleg mert úgy állok hozzá, hogy nem ismer engem. Figyelem tekintetét és ha meglepődik a nevemen, akkor tévedtem, de ha nem, az azt jelenti, hogy valóban nem ismert rám a médiából, ez esetben boldog vagyok, hogy végre ténylegesen is csak egy átlagos tinisrác lehetek, ám azt is jelentheti, hogy túl jól ismer és az eredeti, anyakönyvezett nevemet is tudja fejből. Na, az már nagyon durva lenne, persze nem titok, wikipédia első sora máris közli a rám kereső érdeklődőkkel e tényt.
A maradék élelmiszert is beteszem a kosarába, majd újra felegyenesedek és a saját kosaramat veszem a kezembe. Itt az ideje indulni, már így is nagy dráma kerekedett a semmiből, ám nem bánom, hogy megismertem a lányt, nem erről van szó, csak már legalább háromszor rezgett a telefonom ez idő alatt. Még mielőtt indulhatnék, újra jelez az iphone, én pedig ezúttal felveszem. Hosszú monológ veszi kezdetét, ám nem lecsesznek, hanem közlik velem, hogy vegyek még egy-két dolgot. Szuper, de még épp jókor. Elfintorodom, amit Hirono is láthat, kissé unottan várom, hogy befejezze a szövegelést az a barom és amint ez megtörténik, válaszként nyögök egy "jó"-t, majd kinyomom és visszacsúsztatom a farzsebembe a telót. Egy nagy sóhaj, talán túl kiidegelt is, amit lehet nem kéne a lány előtt, de mindegy. Megveszem az utánrendelt kajákat, majd beállok fizetni. Senki nincs már rajtunk kívül a boltban, így várnunk sem kell, gyorsan lehúzzak az árakat és a végén nyújtom a kártyám a fizetéshez. Kilépek a boltból, de még egyszer odafordulok az előttem végett japánhoz.
- Biztos, hogy nem lesz bajod? - kérdezem, de csak megerősítést várok, szerintem már mindketten eldöntöttük, hogy nem kell hazakísérnem, pedig szívesen megtenném, ha az egészsége a tét. Nemleges válaszára bólintok, örülök, hogy jobban van, viszont biztosra megyek és táskámból kiveszem az egyik ásványvizet, amit épp most vettem és Hiro felé nyújtom kedvesen.
- Ez azért jól jöhet - ha megszédülne, egy kis víz helyreteszi az embert, így már én is nyugodt szívvel engedem útjára. Megigazítom a táskámat, majd megteszem az első lépést a dorm felé.
- Na szervusz, vigyázz magadra! - köszönök el tőle, valószínűleg véglegesen, mert a nevén kívül semmit sem tudok róla és végül is jó ez így, időm sem lenne tartani a kapcsolatot vele, még a családom is folyton cseszeget, hogy igazán írhatnék nekik időnként egy sort, de gyakran elfelejtem. Inkább a közvetlen kapcsolatok és kommunikáció híve vagyok, de persze ez nem azt jelenti, hogy teljesen reménytelen lennék a telefonos beszélgetéseknél. Na jó, ezt inkább hagyjuk. Ajánlom a srácoknak, hogy értékeljék a fáradozásomat, mert sokat költöttem rájuk és mindent megvettem, amit kértek.
Az oldal dizájnja és tartalma az adminok munkájának gyümölcse, így azok a Seoulmate tulajdonát képezik. Egyéb képek a google-ról származnak. Az SZNE kitalált egyetem, semmilyen koreai felsőoktatási intézményhez nincs közünk, az oldal célja csupán szórakoztatást szolgál.
Kezdőlap 
Tárgy: Hiro & Nico 
Kedd 4 Okt. 2016 - 15:33
