Brookie & Nico

- Nico... Te egyszer komolyan a zárt osztályra fogsz juttatni... - halk mormogás csak, ami elhagyja a nő ajkait, amit szinte teljesen elnyom szerencsétlen áldozat fájdalommal teli sziszegése, amint ismét megérzi azokat a puha ujjakat a fülén. Apró nő, Nico-nak sokat mondunk, ha a mellkasáig felér, de ez nagyon megtévesztő lehet. A nővérke törékeny termete ellenére igen nagy erővel rendelkezik, legalábbis annyival biztosan, amivel földre tudja kényszeríteni a haldoklót mérgében, amiért megint a kórház gyerekosztályára szökött, mikor az orvosára kellett volna várnia. 
Fél év.
Csupán csak ennyi telt el azóta, hogy először behozták, és megismerkedett ezzel a csodás teremtéssel, aki a hónapok alatt füle rendszeres terrorizálója lett; mert nem... Az nem lenne elég, ha csak csuklón ragadná, és úgy ráncigálná ki, a kedves hölgyeménynek minden egyes alkalommal meg kell csonkítania őt. Ennek ellenére Kang Sungsoo nagy rendszerességgel, mondhatni minden egyes alkalommal, mikor vizitet tart Róma egyik kórházában egy kis kitérőt tesz a gyerekosztályra; az ott lévő gyerekek többségét már mind ismeri, hisz ők általában olyan betegséggel kerülnek be, amik miatt sokkal ritkábban mehetnek haza, mint az idősebb.  Csak hát ezeknek a szó nélküli kiruccanásoknak mindig hamar vége szakad, hála annak a roppant kedves nővérkének. Na persze nem arról van szó, hogy olyan mogorva, és karót nyelt lenne, még csak nem is egy vén, a nyugdíja előtt álló banya, csak épp a kedves hölgy nem nagyon tudja elviselni a srác szeszélyeit, hogy akkor tűnik el a kórteremből amikor csak kedve tartja Nico pedig teljesen biztos benne, hogy a morgós, pattogó törpe külső mögött egy igazán aranyos nő rejlik; csak hát valahogy eddig ezt az oldalát még nem sikerült kihoznia belőle.
- Megyek már megyek máááár... Au... Szia Picur, legyél jó... - még utoljára, az ajtóból visszanéz a kislányra, akivel társalgott, mielőtt a nővérke rátalált volna, és egy széles vigyorral az arcán köszönt el. Még látta, és hallotta is, ahogy a lány integetve, hasonlóan széles mosollyal az arcán köszön el tőle, de aztán már csak a vad törpe halk morgolódását hallja, és a kórház folyosóján elhaladó orvosokat, betegeket és az őket látogató rokonokat látja, meg azokat az igencsak furcsa, érdeklődő pillantásokat, amiket feléjük vetnek.
És a doktor sem néz rá különbül. Bár az ő arckifejezése már inkább lemondó, egy nagy sóhajjal konstatálja csak, hogy öregedő homloka egy újabb ránccal gazdagodott haldokló betegének köszönhetően. Na de hogy most miért kellett bejönnie? Hónapokkal ezelőtt, mikor Nico olyan hevesen tiltakozott a kemoterápiás kezelések ellen, megállapodtak abban, hogy míg nem találnak megfelelő donort, gyógyszereket kap, amik hatása majdnem ugyanaz, mint a kemoterápiás kezeléseké, bár tény, az ereje annál sokkal kisebb. De annyira jó, hogy a rákos sejtek további terjedését valamennyire visszafogja. Ez pedig Nico-nak tökéletesen megfelel. Lényeg a lényeg, a doktor gyorsan elmondja a szokásos dolgokat, amiket minden egyes alkalommal, s miután a kezébe nyomja a gyógyszeres dobozt már útjára is engedi az idegeit őrlő fiatalt. Az említett pedig vigyorogva vágja zsebre, és mint a szélvész tűnik el.
És hogy hova? Legfőképp a korgó gyomra vezérli, na de persze nem a kórház büféje felé, épp ellenkezőleg; tudja ugyanis, hogy Brook is itt van, neki is ma be kellett jönnie, s abban a reményben, hogy talán még itt van, indul meg a keresésére. És elhívja valahova ebédelni szíve legféltettebb csücskét. Nem is kell sokat keresgélnie, hamar megpillantja azt a csinos hátat (kit ámítunk...? Igazából feneket), amit már szinte bárhol felismerne. Egy széles vigyorral az arcán, nagy léptekkel éri be hamar, karjait pedig automatikusan fonja a dereka köré, hogy közelebb vonja magához. Állát Brookie vállának dönti, úgy duruzsol a fülébe.
- Sziaaa! Ugye már nincs itt semmi dolgod? Gondoltam elmehetnénk valahova kajálni. Benne vagy? - arcán szinte letörölhetetlenül ott ékeskedik a mosoly, s egy percre sem ereszti el a lányt. Tisztában van ugyanis azzal, még ha kimondani soha nem is lesz képes, hogy már ki tudja meddig lesz rá alkalma, így minden adódó lehetőséget ki akar élvezni a lehető legtovább, amikor vele lehet.

Szeretlek Édesem * 641 * Gönc