Syd & Hiro - I need you

Ezt nem hiszem el, kurvára nem hiszem el. Mi történik már megint? Az univerzum direkt kínoz továbbra is, ezzel szórakoztatva magát, vagy tényleg megérdemlem és büntetni akarnak. A legrosszabb az egészben mégis az, hogy nem tudok semmit, jobban mondva vajmi keveset ahhoz, hogy nyugodt legyen. Nem mintha akkor az lennék. A tegnapi és a mai napom is szörnyű, bár még mindig a 24 órával ezelőtti történések akasztanak ki. Apám mellett hozzászoktam ahhoz, hogy bármikor kopogtathatnak a rendőrök, de egy ideje már nem dolgozok neki, így ez az érzés szívem legmélyebb bugyraiba süllyed, én pedig nem foglalkoztam vele, egészen tegnapig. Mikor ajtót nyitottam, azt hittem értem jönnek, mert kiderült minden, amit régebben csináltam, esetleg valaki felnyomott az egyenruhásoknak, de nem így történt. Nem engem akartak bevinni, hanem JiHyukot. Mondanom sem kell, hogy nem értettem a dolgot, értetlenül álltam a dolgok előtt, annyit mondtak, hogy betörés történt. Ennél többet is közöltek, de nem voltam képes felfogni a sokktól, ők meg nem ismételték meg. Azt sem mondták, nekem legalábbis nekem nem, hogy meddig lesz bent. Egész éjszaka ideges, riadt és szomorú voltam, meg persze értetlen is. Senkinek nem kívánom azt az érzést. A szemed láttára viszik el azt, akit a legjobban szeretsz, és semmit nem tudsz ellene tenni, különben még rosszabb lesz a helyzet. A tehetetlenséget mindig gyűlöltem, és most össze kellett vele barátkoznom. Legszívesebben mindent összetörtem, tönkretettem volna, ez viszont lehetetlen volt. Érzelmeimnek egy váza esett áldozatul, amit még anno én kaptam. Ha dühös és elkeseredett az ember, valahogy le kell vezetnie a feszültséget. Remélem, hamarosan hazajön mindent közöl velem és nem hagy kérdések között.
A hidegzuhany mégis ma érkezett, mikor mindkét teszt pozitív lett. Először hülyeségnek tartottam megcsinálni, mondván úgysem lesz semmi, és lám itt van. Úgy tűnik a hihetetlen dolgok sorozata folytatódik. Nem értem mivel érdemeltem ki ezeket, de nem túl kellemes érzés. A napokban többször is rosszul voltam, amit a barátom nem vett észre, vagy csak nem szólt miatta. Visszagondolva talán az utóbbi időben emiatt éreztem magam rosszul, más bajom viszont nem volt. Meg akartam bizonyosodni, hogy igazam van, és teljesen jól vagyok, csak a változás készít ki, és részben igazam is lett. A fürdőben percekig bámultam, azt, amit most sem vagyok képes felfogni, elfogadni. Én, mint leendő édesanya. Belegondolni is rossz, hiszen nem vagyok felkészülve, és nem is szeretnék még, de a barátom reakciójától jobban félek. Ismerem annyira, hogy tudjam, ő sem akar gyereket nevelni jelen pillanatban. Később biztos örültem volna ennek, mondjuk pár év múlva, mikor kijártuk az egyetemet és van rendes keresetünk. Akkor normális is lenne, repednék az örömtől, viszont most. Egy gyereket hordok a szívem alatt. Nem értem, hogy történhetett ez, mi mindig odafigyeltünk. Tanácsot sem tudok kérni senkitől, az egyetlen személy a közelemben, akinek már volt és van is gyereke, az a barátom édesanyja, vele azonban nem tudom milyen kapcsolatban állok, utál-e még engem, vagy már elfogadott. Az én szüleimet nem tudom megkérdezni, a nővéremtől meg nem szeretnék semmit.
Az egyetlen személy, akivel meg tudnám beszélni a dolgokat, több ezer km-re lakik tőlem, Londonban. Megmondaná, hogy nem ilyennek ismert meg, az ő nővére nem egy hisztis picsa, mindent a képembe ordítana, én meg tagadnék, hogy nincs igaza, holott mind a ketten tudjuk az ellenkezőjét. Szükségem van Syd-re, ő a másik felem, fontos számomra. Mióta kibékültünk, el sem tudnám képzelni az életemet, amilyen szarul indult a kapcsolatunk, most olyan jóban vagyunk, erre faképnél hagyom egy SMS-sel.  Megérteném, ha látni sem akarna, miközben mindent megtennék azért, hogy újra szóba álljon velem. Verbálisan nem adnék neki igazat, de én is tudom, hogy az lettem. Megváltoztam ezalatt a pár hónap alatt, magamra sem ismerek. Én csak élvezni akartam az életet, a szabadságot.
Vehetjük hirtelen felindulásnak, esetleg vissza akart térni a régi Hiro, ezért jöttem el este erre a helyre. Kabátomat összehúzom magamon, ahogy hűvös szellő támad, és körbenézek. Nincs senki a közelben, akit ismernék, de akkor ki küldte az üzenetet? Nem írt ki számot, csak helyet és időpontot, ahogy az illető a nevét is lusta volt leírni. Hajtott a kíváncsiságom, hogy megtudjam, viszont ebben a pillanatban nem érzem az akkori magabiztosságot. Bárki írhatott, én meg voltam olyan hülye, hogy eljöjjek. A felismerés villámként csap belém, ekkora ostobaságot nem csináltam már mióta. Indulnék visszafele, ha nem tartana fel a vállamra tévedő kéz. Szemem sarkából azonosítom be a személyt, ezt már tényleg képtelen vagyok elhinni...

Az elmúlt pár nap borzalmas számomra, kifejezni nem tudom a sokkot, ami mindkét esetben ért. Gyorsabban nem is haladhatnának az események, és én sodródom velük, nem tudok mást tenni. Leszarhatnék mindent, és szemet hunyhatnék felettük, viszont attól nem lesz jobb és az egyik változás a szívemet érinti, míg a másik az egész testemet. A mai napon többször pillantottam le a hasamra, mint eddig életemben bármikor, kezem is többször téved oda, van, amikor észre sem veszem, csak pár perc elteltével. Töröm az agyam, hogy miként fogom ezt elmondani ezt JiHyuk-nak, minden rossz lehetőség átfut a fejemben arról, hogy mit fog gondolni. Nem szeretném így magamhoz láncolni, sem hasonlók, remélhetőleg megérti, és nem akad ki nagyon.
Pár falatot vittem le a torkomon, amikor ez SMS érkezett. Nem tudom ki írta, vagy mit akart vele, főleg, mert a nevét sem említette, azonban biztos voltam benne, hogy el kell menjek. Felcsillant bennem a remény, lehet a barátom írt nekem és meg akar lepni, ezért nem gondolkoztam az esetleges következményeken, döntöttem és itt vagyok. Pár perce állok az utcán, nem szeretem ezt a környéket, amiket hallottam róla, azok túlságosan is rosszak, nem is engedett ide egyedül soha a barátom. Akkoriban forgattam a szemem, gondolván, hogy meg tudom védeni magam, de most terhesen, gyengén, fegyvertelenül, már nem így látom. El is indulnék hazafelé, a kéz azonban nem igazán enged, meg az utána érkező test sem a hátamon. Ahogy lábait rám fonja, rájövök, hogy nem támadó szándéka van, akkor meg ki lehet? Pár lépést teszek előre, ügyelek arra, hogy ne essek el, mert az a babának is rossz lenne, akárcsak nekem. Nem értem miért jut eszembe, alig pár órája tudok róla, mégis próbálok úgy cselekedni, hogy ne essen baja. Vajon miért van ez? A hangját és a nevemet hallva rögtön rájövök, ki terpeszkedik rajtam, és nem tudom, mi reagáljak rá. Pont rá volt szükségem, Syd-et az ég küldte nekem segítségképpen. Amennyire lehet, hátrafordulok, és bár nem látszik rajtam, hálás vagyok, amiért itt van, és velem méghozzá. Köszönöm húgi, most te vagy a legjobb személy, akit kaphattam. Szavaira rögtön elfog a bűntudta, nem így kellett volna lerendeznem az egészet, de szerelmes voltam és még vagyok is, az meg olyanokra vesz rá, amire normális esetben semmi. Azóta pár – értsd sok – üzenetet váltottam a lánnyal, de az nem pótolja a minőségi időt, amit együtt kell töltenünk. Hangjából érzem, hogy nem haragszik rám túlságosan, aminek nagyon örülök, de a magyarázkodásomat nem ússza meg. Nem válaszolok semmit a kérdésére, inkább leengedem karjaimat, amik automatikusan megfogták a lábát, nehogy leesen, ezzel óvatosan leteszem Syd-et. Remélem, engedi, de, ha nem akkor az ő baja, mégsem terpeszkedhet a hátamon, csak úgy, meg nem is tudom megölelni különben. Karjaimat szorosan köré fonom, nem engedem el, így szólok hozzá.
- Annyira hiányoztál, dongsaeng, el sem tudod képzelni mik történtek – egyelőre, ennyit mondok, nem szeretnék mindent egyből ráönteni, abból hatalmas katyvasz lenne, és nem értene semmit, és ezeket nem ismételném meg újra, nemcsak azért, mert utálok kétszer elmondani valamit, hanem, mert nem is lenne erőm hozzá. Percekkel később engedem el, ami miatt akár érzelgősnek is nézhet, leszarom, de ezt veheti felkészítésnek az este többi részére, ugyanis nem fogom elengedni, magam mellett tartom, bármi ára is legyen. Kivételesen nem sírok, nincs több könnyem, amik voltak azokat elsírtam, mégis láthatja rajtam, hogy nagyon boldog vagyok, amellett, hogy nincs minden rendben. Körbenézek az utcán, ahol egyre több a nemtetsző alak, akik már seggrészegek és némelyik minket figyel. Nem szeretnék bajba keveredni, ahogy a húgomat sem szeretném abban tudni. Elkezdem húzni a lakásunk felé, ahol egyébként is egyedül töltöm ezt a pár napot, így van okom felinvitálni oda, nem mintha amúgy keresnem kéne azokat, egyszerűen a testvérem és ennyi. Ott kényelmesebb lesz beszélgetnünk, akár teát is szívesen főzök neki, rám is rám fér még egy pohár a fekete teából. Ma vettem újabb csomaggal, alig bírják három napig, olyan gyorsan megiszom.
- Nem lakok messze, menjünk oda és tudunk beszélgetni, azt hiszem, van miről – magamból indulok ki, de biztos neki is vannak sztorijai, amiket szívesen osztana meg velem. Nem tudom, miként közöljem az őt jobban érintő hírt, nem gondoltam bele, még mindig nem hiszem el, hogy itt van. Ez lesz az első kérdés, amit felé fogok intézni a beszélgetésünk kezdetén, mondjuk, amilyen erőszakos ő fogja feltenni a sajátjait először és megver, ha nem válaszolok rájuk. Vele sem szeretnék balhézni, bármennyire is jó testvérem, még a párnacsathoz se lenne erőm, kedvem bugyiban és melltartóban, ahogy a lányok általában szokták, mindazonáltal lehet a szavakat harapófogóval kell kiszednie belőlem.

Nem akartam, hogy ez történjen, miért is akartam volna? Nem akarom a börtönben meglátogatni JIHyuk-ot, azt szeretném, ha minden reggel mellettem ébredne, és nem egyedül feküdnék a nagy franciaágyban, emellett a hasamban lévő gyerkőcöt sem szeretném, legalábbis még nem. Ez így nincs rendjén, valahogy helyre kell, hozzam a dolgokat. Természetesen nem arra gondolok, hogy nem tartom meg a gyereket, bár az is egy pillanatig felmerült az agyamban, de gyorsan elkergettem. Nem lennék rá képes, sem miatta, sem pedig magam miatt, ennyire nem vagyok bátor, illetve nem cselekedhetek úgy, hogy az apja nem tud róla. Az ő gyereke is, joga van tudnia mindenről.
Két napja ki sem mozdulok itthonról, az egyetemre sem járok be, ami elég nagy hiba, tekintve, hogy szeretném a vizsgáimat jól letenni, viszont nincs hozzá lelkiállapotom és idegzetem végigülni a másfél, két órás előadásokat. Az evési szokásaim is megváltoztak az utóbbi időben, ahelyett, hogy sokat ennék, egyre kevesebb tápanyagot viszek a szervezetembe, amiről tudom, hogy fontos lenne, de tudok enni pár falatnál többet, bármennyire is próbálkozom. Csak kapnám már vissza a barátomat, és a húgomat, ennél nagyobb kívánságom nincs. Ma sem terveztem kimozdulni itthonról, de, ha nem teszem meg nemsokára, megőrülök, ha így haladok, börtönként fogok tekinteni a helyre, ahova magamat zártam be. Az SMS teljesen meglepett, főleg, mert nem írta ki kitől jött, csak a szöveget. Felkeltette az érdeklődésemet, hogy ki lehet az ügy mögött, és tudom, hogy hülyeséget csináltam, de eljöttem a találkozóra. A helytől feláll a szőr a hátamon, már nem akarok itt lenni, ezért elindulok hazafelé. Hamar változik a véleményem egyes dolgokról, ezt betudom a hormonoknak, mivel ennél jobb magyarázatom nincs rá. Régebben bátrabb voltam, simán kimerészkedtem az utcára egyedül, akár az éjszaka közepén is, most meg, nem ismerek magamra, a lehető leggyorsabban szeretnék elhúzni innen, nehogy valami bajom essen. Megkérdezhetnétek, hogy miért pont velem történhetne, vagy ehhez hasonló kérdést, azonban a mostani időszakot elnézve nem keresem a kérdéseket, a sors szeret kicseszni velem. Sajnos, jobban mondva nem sajnos, alig teszek pár lépést, és megérzek egy nagyobb súlyt a hátamon. Pár lépést teszek előre, nem esek el, majd meghallom annak a személynek a hangját, akire most a legnagyobb szükségem van, de mit keres itt? Nagyon örülök a húgom érkezésének, rögtön jobb lett a kedvem egy fokkal és megkönnyebbültem egy picit. Egy könnycsepp is megindul arcomon, nem szoktam elérzékenyülni, most mégis sírásra áll a szám.
- Nem is tudom, hogy bírtam eddig nélküled – válaszolom neki nagy nehezen, hangom többször is elcsuklik mire a mondat végére érek. Alig tudom szavakba önteni az érzéseimet, túlságosan nagy az örömöm. A kezdeteket elnézve nem hittem, hogy ilyen szoros kötelék alakul ki köztünk, ezt tettem tönkre azzal, hogy eljöttem mondhatni egy szó nélkül. Ez persze nem így van, hagytam neki egy üzenetet. Nem értem mit képzeltem abban a pillanatban, kellett volna, vele beszéljek, és nem önkényesen cselekedni, bár nem teljesen bántam meg a dolgokat. Viszont most itt van és megint jó testvérek lehetünk, hála neki. Közben szorosan ölelem magamhoz, olyan hosszú ideje nem láttam, szükségem van az ölelésére mindig, most főleg.
- Nem hagyhattad volna ki, igaz? – utalok a büntetésemre, ami régebben nem lett volna az, de most még a víz is kiver a helytől. Nem akarok tovább itt maradni, ezért ajánlom fel a lakásunk lehetőségét és indulok el arrafelé. Annyi mindent kell, megbeszéljünk, tuti nem engedem hazamenni, amíg JiHyuk haza nem jön. Velem fog maradni, ha tetszik, ha nem. Lepillantok a lábára, amelyiket megérinti a kezével. Hallottam a balesetéről, és ezt is mélységesen röstellem, hiszem nem lehettem mellette. Megbánó pillantással fordulok felé, szerintem nem kellenek szavak ahhoz, hogy tudja, mennyire sajnálom a balesetét. Mit mondhatnék? Hogy jobbulást? Azzal kicsit elkéstem, más nem illik ehhez a szituációhoz, így a hallgatásba merülök. Mostantól én leszek a világ legjobb nővére, ezt megígérem, de nem mondom ki, még túlságosan elbízná magát ezzel kapcsolatban. Ismét mosolyt csal az arcomra a mondatával, rettentően örülök, hogy miattam jött ilyen messze eddigi lakhelyétől, a szüleitől, a (felszínes) barátaitól és még ki tudja kiktől. Mekkora áldozatot képes még hozni értem ez a lány? Mellette elbújhatnék, ha lenne testvéri verseny, nem mintha anélkül nem. Az arcba csípést soha nem szerettem, ez olyan gyerekes, most az egyszer elnézem neki is. Nem szép dolog, de az utolsó mondatára egy számára akár sokkoló mondattal fogok válaszolni, ami nem vicces, vagyis szerintem semmi mulatságos nincs benne, de előbb, vagy utóbb megtudná az este folyamán, szóval most közlöm vele.
- Kárpótol az, ha nagynéni leszel – nézek rá komolyan, még csak el sem mosolyodok. Meglepheti, amiért ilyen vagyok, az elmúlt pár perc leginkább a sírásról szólt, és hirtelen egy ilyen kijelentéssel állok elé. Lassan elérünk a lakásunkhoz, még jó, hogy nincs messze az általa írt hely, bőven elég volt ennyi friss levegő, neki sem kéne sokat magassarkúban járkálnia a balesete után. Muszáj lesz átnéznem a cuccait és elkobozni az összes ilyen darabot, még a végén nagyobb baja lesz, és azt nem bocsátanám meg.
- Nyugodtan pakolj le, ahova csak akarsz, ketten leszünk egész éjszaka. Kérsz valamit inni? – az eleje túlságosan szomorúra sikerült, ezt a hangomból hallhatja, mert én elindulok a konyhába. Szükségem van egy újabb bögre teára, ami már a nem tudom hányadik lesz a mai nap.