Hiro vs. Cainee ~ "Nem maradt nálad a gyerekem?

- Hyung muszáj eljönnöd velem oda – ragadta meg az apró kis kezével a kiskölyök az én péklapátra emlékeztető kacsómat, én pedig csak sóhajtottam. Karácsony van, szünet lesz az egyetemen is, mert megcsináltam a vizsgáimat is. Jöhetek haza, és éppen csak hazacuccoltam apával mindenemet – igen a dobot is, szóval Kana tuti utálni fog azért, hogy megint pakolhatjuk majd be a szünet végeztével – máris a nyakunkon volt az egész család, anyám ordított, mindenki takarított, ezért kedvem lett volna megfürdeni, de eddig nem volt rá lehetőségem, mert ugrálni kellett mások kedvéért. Tanácstalanul pillantottam June-ra, akivel régen kifejezetten jó testvérek voltunk, de mostanában nagyon elhidegültünk egymástól nekem már kedvem sincs keresni, látni sem akarom igazából, teljesen belefáradtam a dologba. Ettől függetlenül amúgy érdekes, de egyáltalán nem szomorkodom, nem érzem magam rosszul, kifejezetten aktívan élem az életemet továbbra is.
És mivel más testvérem nincs, a „felnőtteknek” pedig elmaradhatatlan beszélnivalójuk van, rám hárult a feladat, hogy elvigyem a gyereket a történelmi negyedbe, mert feltétlenül meg akarta nézni azokat a palotákat, épületeket, tudom is én miket, amik ott vannak. Jó, hogy ennyire lelkes lett a témától, engem finoman szólva teljes mértékben hidegen hagyott a drága országom kulturális és történelmi öröksége is egyaránt. Habár nem éreztem rosszul magam és egy csomó barátot összeszedtem még a meglévők mellé, még mindig honvágyam van, de nagyon durván. Annyira, hogy amikor könnyezett a szemem a hagymaszeleteléstől azt mondtam anyámnak, hogy ennek az oka nem más, minthogy hiányzik a nagyi, és honvágyam van. Nem hazudtam, de egyik miatt sem kezdenék el bőgni, az tuti, habár a nagyim annyira cuki, hogy még ennyi idősen is megengedem neki, hogy bogaramnak hívjon és az ölébe hajtom a fejem. Még élvezem is, amikor a hajamat simogatja.
Na de ez most nem is fontos, gyorsan elmásztam fürdeni, hajat nem is mostam, mert azt amúgy is megtettem tegnap, meg nem akartam, hogy a kölyök sokat várjon, habár bevágtam a ps-em elé, hogy játsszon csak, hátha meggondolja magát, de amikor megpillantottam a csillogó szemeit, akaratlanul is fájdalmas sóhaj szakadt ki az ajkaim közül és a szekrényemhez sétáltam, hogy valami meleg cuccot nézzek magamnak, mert én sem akarom, hogy befagyjon a seggem.
- Remélem elég vastag a kabátod, mert különben nem viszlek sehova! – jegyeztem meg, de végig mosolyogtam. Sok gyerek van a családunkban, meg otthon a szomszédban is voltak kicsik, ezért mondhatom, hogy szeretem őket, és bánni is tudok velük. Sokkal jobban, mint June, ő túlságosan menőnek hitte magát ahhoz, hogy egy kislánnyal hercegnősdizzen, pedig annyira nem is volt rossz. Mindig én voltam a herceg, mert helyes vagyok. Igen, ezt közölte velem az öt éves gyerek.
Gyorsan magamra kaptam a kiválasztott göncöket, aztán már indultam is, hogy felöltöztessem, a kis unokaöcsém, de azért még így is reménykedtem, hogy majd meggondolja magát. A kiskölykökre az ilyesmi jellemző, nem?
- Jó akkor… Most Cain Hyung elvisz téged a történelmi negyedbe – jelentettem ki csalódottan, mire ő ugrándozni és örülni kezdett, sőt még a rövid kis karjait a nyakam köré is fonta, és eddig tartott a rossz kedvem. Cuki volt tőle, hogy ennyire örül, egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni rajta, meg amúgy is, gyerekkel könnyű nőzni.
Autóval mentünk, ezért a dugó ellenére is viszonylag hamar odaértünk. Nem vesződtem azzal, hogy kézen fogjam és úgy menjünk, mert ő hozzám képest, meg amúgy is elég alacsony, szóval inkább a karjaimban cipeltem hiszen nem nehéz egy kis elsős fiúcska, én pedig nem azért edzek, hogy egy felfújt idióta legyen belőlem. Régen tényleg így csináltam, de azóta megjött az eszem, elég gáz volt leejteni a hatvan kilós barátnőmet, szóval most már felkészült vagyok meg minden, erre itt Szöulban az egésznek semmi értelme nem volt, mert az átlag testsúly alig éri el a 47 kilót. Na nem baj, legalább a bicepszemmel tudok menőzni.
- És most merre menjünk? – kérdeztem tőle, közben pedig folyamatosan a haját borzolgattam, mert láttam, hogy nem tetszett neki. Azért én is tudtam, hogy mikor kell leállni, nem akarom, hogy elkezdjen sírni vagy kiabálni, most tényleg nem vágytam feltűnésre, meg rivaldafényre.
Mondott valamit, de az arcomra volt írva, hogy az egészről fogalmam sincs, ezért nemes egyszerűséggel lebutázott és elkalauzolt a helyre.
- Áááá… - mondtam végül és megálltam – Szóval most megnézzük a palotát, ami ugyanúgy néz ki, mint a másik, csak a szí…
És ez volt az a pillanat, amikor a torkomra forrt a szó. Nem is emlékszem, hogy mikor láttam utoljára ezt a lányt, de nem mostanában az tuti. Talán két éve lehetett, hogy találkoztunk a Japánban töltött nyaralásomkor, én voltam 17 éves, és… Ja ő is annyi volt, egy idősek vagyunk. Tuti, hogy ő az, ezer közül is megismerem az arcát, a melleiről nem is beszélve, meg a hátsójáról, hiszen volt szerencsém közelebbi kapcsolatba kerülni mind a kettővel még annak idején akkor is, ha csak egy éjszaka erejéig történt. Mi is a neve? Hino? Higo? Nem, ez utóbbi tuti nem, annak ellenére, hogy könnyű kinyögni, határozottan szebb hangzása volt. Emlékszem meg is jegyeztem neki, hogy illik hozzá, habár a szépségéhez nem fogható. Szar csajozós szöveg, de igaz, hihetetlenül gyönyörű ez a lány.
- Óóóh, szia Hirocica – léptem oda hozzá és nem szaroztam, egyenesen az arcára nyomtam egy puszit. Adtam volna a szájára is, de lehet ő ennyire nem jegyzett meg magának. Akkor is jól néztem ki, de azóta picit más a hajam, elhagytam az oldalfrufrus fazont, Inkább valami újat próbáltam ki, meg egy picit világosabb is lett. Magasabb és izmosabb is vagyok, az arcom is mondhatni helyesebb lett, de azért szerintem annyira durván nem változtam meg, hogy ne ismerjen fel. Talán most is elviszem egy körre, mert ő is csak szebb lett az elmúlt két év alatt.
- Mizu? Nálad véletlen nem maradt ott egy darab belőlem? – kérdeztem vigyorogva, aztán pofátlanul folytattam – És itt most nem a spermámra gondolok a combodon. Ő a fiam.
Picit erősebben szorítottam meg a lurkó combját, aki mosolyogva bólogatott. Ez azt jelentette, hogy móka van, nekem is csak most szökött az agyamba a gondolat, hogy meg kéne szívatni egy picit a lányt, a kis rosszcsont meg mindig partner az ilyenekben.

Ez az első karácsony, amit nem Japánban, a családommal töltök, jobban mondva nem azzal a családdal, akikkel eddig. Furcsa érzés, mésiscsak azokról az emberekről beszélünk, akiket szerettem, talán még most is beszélhetünk erről jelen időben, azonban nem tudom elnézni apámnak, amit tett. Tényleg azt hittem, hogy lezártuk ezt az egészet, ő mégis provokálja JiHyukot, és engem is. Nem tudjuk ezt ölbetett kézzel végignézni, nem is lehet, ha azt tennénk, olyan sokáig menne el, ami hasonló tragédiába fulladhat. Nevelőanyámat sem értem miért nem beszél a fejével, évekkel ezelőtt biztos az ő agyát is kiszívta, ahogy az enyémet, meg a nővéremét is, nem mintha ő érdekelne, főleg nem így, csak azt sajnálom, hogy az unokaöcsémet nem láthatom, pedig én is hiányozhatok neki. Szóval ez a karácsony más lesz, nem fogok megkapni mindent, amit szeretnék, de nincs is rájuk szükségem, amíg JiHyuk mellettem van, most ő a legfontosabb számomra, nem tudom, mit csinálnék, ha elveszíteném.
Tegnap kifaggattam, hogy mit szoktak enni ilyenkor, valamint milyen sütik kerülnek az asztalra, sokkal egyszerűbb így főznöm, mondjuk nem tudom milyen lesz az íze, soha nem főztem olyanokat, amiket mondott, a nevüket sem jegyeztem meg. Felírta egy cetlire a hozzávalókat, amiket be kell vásároljak, én nem restelkedve elindultam mindent megvenni. Kivételesen nem nuku kedvvel indultam útnak, mégsem teljes erőbedobással, inkább a természet szépsége az, aminek köszönhetem a jó kedvemet. A tél a kedvenc évszakom, nyáron nem tudom levenni a bőrömet, ha meztelenül megsülök, míg télen annyi réteg ruha van rajtam, amennyit szeretnék, és teljességgel megvéd a hideg ellen, na, nem mintha itt olyan fagyos lenne az idő, mint mondjuk Londonban volt. Ott alig bírtam ki, jó az esőt sem szerettem, de, ha én nem leszek kényes picsa, akkor ki lenne, holott ezen kívül nem igazán szoktam panaszkodni, kérdezzétek meg a húgomat. Szóval a tél az egyik kedvenc évszakom, főleg ott, ahol van hó, és fehér a karácsony. Az olyan szép. Befejeztem a vásárlást, mindent megvettem, amire szükségem lesz, már csak elő kell keressem a szakácskönyvet, és mindent tudásomat a buksimból, mostantól szurkoljon mindenki, please. Hazafelé teszek egy kis kitérőt, még nincs kedvem z otthon melegét élvezni, szükségem van egy kis sétára, amit mikor máskor ejthetnék meg, a párom most egyébként is a számítógépe rabja lett, ki tudja, mikor fogja letenni, addig nem szeretném zavarni. Én is hibásnak érzem magam emiatt, sokszor mondta, hogy ez nem így van, mégis így érzek, ez nem fog változni egy ideig. Muszáj lesz, feloldódjak egy kicsit. A történelem soha nem tartozott a kedvenceim közé, most viszont a történelmi negyed felé veszem az irányt, arra még egyébként sem jártam. Többször mondták, hogy érdemes megnézni, mégsem jutottam el oda, na, majd most. Nem csak az épületeket figyelem, az embereket is, kíváncsi vagyok, kik járnak ide. Van itt idős, fiatal, férfi nő, állat, egyszóval minden. Az állatokról jut eszembe, hogy már régóta szeretnék egy kiskutyust, vagy kiscicát, esetleg egy nyuszit, bár a középsőhöz húz a szívem, mindig ahhoz hasonlítottak, ami teljességgel igaz. Azok a házikedvencek mindig kecsesek, mindent megszereznek, amit akarnak és tiszták, igényesek. Édesapám nem engedte, hogy otthon legyen állatom, koszosnak és ingyenélőnek tartotta őket, de némelyik ember is ilyen, ennél jobb indokot pedig nem talált ki. Remélhetőleg, egy aranyos main coon, vagy másik perzsa cicus lesz a fa alatt, azokat lehet fésülgetni, úgy, mint a kislányok haját, ha engedik masnit is tehetsz a szőrükbe. Nem élem bele magam ennél jobban, nem szeretnék csalódni a végén, lesz, ahogy lesz, de Hyukie, ha olvasod ezt, akkor tudod, mit kell venned. Határozottan tetszik ez a hely, minden nagyon gyönyörű és lélegzetelállító, nem is tudok gyönyörködni egyszerre mindenben. Bámészkodásom egy ismeretlen hang szakítja meg, mire hátrafordulok, és összehúzott szemöldökkel nézek a srácra. Nem emlékszem mikor láttam őt, biztos nem mostanában, nem rossz a memórám, tudnám kicsoda. Bizarr, hogy cicának szólít, nem szeretem mástól hallani az effajta becézéseket, kiráz tőlük a hideg, főleg, mert apám is babának szólított anno, véletlenül sem a rendes nevemen. „Baba, lenne számora egy meló.” Teszek egy lépést, nem viszonzom a puszit, mert fingom sincs ki ez a szenély, ne legyen már ilyen közvetlen.
- Hogy is hívnak? – kérdezek vissza, számon kérő hangsúllyal. Akadjon le rólam, nem akarok vele beszélgetni, bár a kis srác igazán aranyos a kezében. Ha nem árulja el, hogy hívják, nem maradok több szóra, nem állok le idegenekkel társalogni. Következő kérdésére köpni-nyelni nem tudok, mi a faszomról beszél ez itt, hogy én vele voltam? Nem tudom mennyi idős a kisgyerek, de biztos nem az enyém, nekem nincs még babám. Ha jól tippelem, három éves lehet a fiú, azonban akkor én még Sakuyával voltam, egy alkalommal sem csaltam meg, viszont utána volt egy éjszaka… Ó a franc egye meg. Emlékeznem kéne a terhességre, ugye? Kilenc hónap csak nem esik ki az ember fejéből, ő itt nem az én fiam.
- És mit csináljak vele? És miről beszélsz? Egyéjszakánál nem volt több, már, ha volt ilyen és nem csak kitalálod – hangom nyugodt, pedig nem vagyok az, legbelül el sem tudom képzelni mi történik velem. A fater kiakadt volna, ha terhesen hazaállítok, ez a másik ok, ami miatt lehetetlen minden. Egyszer a kezében lévő gyerekre pillantok, semmi hasonlóság nincs köztem és közte.
- Próbáld meg beadni másnak, hogy gyereked van tőle, nem vagyok híve az ilyen hülye poénoknak – ennyi elég is volt a tagból, soha többet nem akarom látni, ahogy egyéjszakás kalandokba sem fogok kezdeni, mondjuk erre van jobb indokom is.

Felvont szemöldökkel méregettem a lányt, aztán ahogy kezdett egyre dühösebb dolgokat mondani nekem, úgy szélesedett ki a mosolyom is, ami egy pillanat alatt lett szolidból olyan pofátlan, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha lekever egy akkorát, hogy elejtem a picit és repülök vagy három métert. A legjobb emlékeim szerint elég jó erőben van és keményen szereti, szóval talán pont ezért kéne visszafognom magam. De hát mondhatni veszélyesen élek, és akkor is jó ötlet volt magamra húzni a puha kis testét, és most is jó ötlet incselkedni vele, hiszen a kellő hatást elértem. Szeretem idegesíteni az embereket, de tényleg azt hittem, hogy emlékezni fog rám.
- Tudod, a hosszú nevű srác, szexi akcentussal – mondtam neki és legszívesebben feltettem volna mind a két kezemet, hogy védekezést mímeljek, de akkor elejtem a kölyköt, engem pedig otthon agyonvernek, mert tuti beköpne. A kis rohadék legalább annyira élvezte a műsort, mint én és nyugodtan beszéltem előtte csúnyán, mert amúgy is tanult már tőlünk hasonló kifejezéseket. A dugás szót például előszeretettel hangoztatta az anyyjáéknak, bár ebben inkább June a ludas ő beszél túl hangosan telefonon a haverjaival, mert igen. Ő az a típus, aki úgy tárgyalja ki a szexuális életét.
Hagytam, hadd tombolja ki magát, és derűs arckifejezéssel néztem rá, mert azért a jókedvem letöréséhez ennél egy picit több kell. Azt hiszem még akkor is vigyorogtam amikor a tesómmal először verekedtünk össze komolyabban, mert akkor még nem tudtam komolyan venni. Talán a kapcsolatunk az egyetlen dolog, amit komolyan veszek az életben, erre az a faszkalap eldobja… Mindegy, most nem fogok ezen depressziózni, mert meg kell dolgoznom a macskát és az máshogy nem fog menni, csak ha kitálalok mindent.
- Még instagramon is követsz, hogy felejthettél el, amikor vagy háromszor elmentél? – néztem rá értetlenül, mert tényleg elképzelésem sem volt a dologról. Azért egy ilyen élmény emlékezetes, nem? Pontosan emlékszem a részletekre, már akkor remegett amikor csak a nyelvem ért hozzá, és akkor a részletekbe még bele sem gondoltam… És akkor még ennyire nem is voltam király azért na… Mondhatni ő is a tanulókorszakom része volt annak ellenére is, hogy már 14 évesen elszórtam a szüzességem egy idősebb csajjal.
- Na jó, állj le - sóhajtottam fel, mert én is tudtam, hogy ez hosszú lesz. Nagyon belelendült a dologba – Nem azt mondtam, hogy a tiéd. Csakhogy a fiam. Tudod, az ember néha egyet-kettőt elhagy a világban, ha utazik. Gondoltam előrebocsátom a dolgot, és inkább tisztázom az elején, hogy nem jövök neked a gyerektartással.
Nem jövök neki, én is pontosan tudom, hogy nem ejtettem teherbe, de azért jobb biztosra menni, nem? Ha ennyire halványak az emlékei, akkor pont jó is lett volna a poén, de túlságosan felkapta rajta a vizet.
- De amúgy is, meg kéne szülnöd a gyereket ahhoz, hogy a tiéd legyen, szerinted ennyire idióta vagyok? – forgattam meg a szemeimet. Tény és való, hogy egy csomó dologban nem jeleskedem, de úgy gondolom, hogy azért az élethez nem vagyok hülye és magam sem viccelnék olyan dologgal, amivel nem lehet.
De aztán végül úgy döntöttem, hogy felfrissítem az emlékezetét, mert azért valahol mélyen ott kell, hogy legyek, elég sokat fog rontani az önbecsülésemen, ha nem leszek.
- Na jó, akkor elmesélem a sztorit. Júniusban voltam a családommal Japánban nyaralni, és egy tengerparton ismerkedtünk meg. Akkoriban még hosszabb hajam volt, sötétebb, és a tesómmal voltam – mondtam, közben kerestem a szemkontaktust, mert azért én sem szeretek a falnak beszélni – Ő Yang June-ként mutatkozott be, én Cain-Danielnél. Ő is helyes és magas meg kigyúrt, mint én, csak jóval ridegebb, meg akkor volt valami nője és azzal lógott, így maradtunk kettesben. Te elmondtad, hogy szülinapod van, ezért buliztunk egy jót, és megbeszéltük, hogy utána akkorát kefélünk, mint a ház. Sikítottál. Érdekelnek a további részletek?
A végére már felvont szemöldökkel néztem rá, aztán végül arra lettem figyelmes, hogy a kis prücsök a kabátomat rángatja és nagy, fekete szemekkel néz rám.
- Hyung, hogy keféltetek? – kérdezte annyira ártatlanul, hogy kedvem lett volna elröhögni magam, de inkább visszafojtottam és haláli komoly arccal válaszoltam neki.
- Izé, kifésültem a szép hosszú haját. De anyáéknak ezt ne mondjad, mert nem szeretnek a fésülködésről beszélni. Meg más se. Tuti nem kapsz karácsonyi ajándékot ha elmondod, értetted? – néztem a szemébe, ő pedig okos tekintettel kezdett el bólogatni, ezért egy puszit nyomtam a feje búbjára annak ellenére, hogy amúgy még anyámat sem puszilgatom, mert gáz.
- Na. – nyomtam a kezébe a kicsit és elővettem a telefonom, hogy kutakodhassak egy picit benne – Mivel ilyen király a sávszélesség az országban, annak ellenére is tudok bizonyítani neked, hogy belassították a mobilnetem. Nézd.
Némi nyomkodás után az orra alá toltam a telefonomat a közös képünkkel, aztán miután megnézte, kiléptem a többi képhez és feljebb tekertem.
- Ezt a képet két hete tettem fel, és még mindig lájkolod – kicsit sértődött volt a hangom ahogyan a gyúrós fotót mutattam neki aztán eltettem a mobilom és visszavettem a koloncomat is – Szóval szarul esett, hogy ennyire elfeledkeztél rólam. Talán mennem is kéne.
Persze csak játszottam az agyam, nem gondoltam, komolyan. Beszéltem volna vele mindenképp egy picit, de dramaking vagyok szóval ezt így nem hagyhattam ki. Az arcomon is mímelt csalódottság volt, talán egy kis szomorúsággal is vegyítve, hogy a kellő hatást elérjem.

Az iskolában is találkozom fura alakokkal, de ez a srác kikészít, jobban mondva megijeszt, ahogy ennyi dolgot tud rólam, miközben én egyet sem. Egyéjszakás kaland volt az egész, most ideállít egy gyerekkel és én rögtön azt hiszem, hogy az enyém, pedig egy szóval sem említette. Nem vagyok normális, az biztos. Elkezdi ecsetelni, hogy ki ő, amin el kell gondolkozzak, mert tényleg nem rémlik, annyi személlyel találkoztam életemben, hogy ki tudja. Persze, nem úgy, ahogy értitek, nem dugtam mindegyikkel, egy, maximum kétszer voltam sráccal buli után, nem vagyok a ribanc típus, nem annyira, mint a húgom, akit egyébként szintén imádok, csak leszokhatna erről, találhatna magának egy jó pasit, mint a nővére, más szóval példát vehetne rólam. Mióta kibékültünk próbálok jó testvér lenni, remélem, ezt ő is érzi, ha nem az ciki lenne.
- Jó rémlik valami, de akkor először és utoljára volt valami – nyomatékosítom szavaim, nem akarom, hogy innentől kezdve zaklasson, vagy bármi egyéb, bunyót sem szeretnék JiHyuk és közte, nem mintha sajnálnám a srácot, de mindegy, meg előbb én keverek le neki egy hatalmas pofont, ha a közeljövőben rám nyomul. Dühös vagyok, amiért így elém állított, kisgyerekkel a kezében, holott egy szóval sem említette, hogy az enyém, viszont ezt szűröm le szavaiból, minden józan ember ezt tenné, és én még nem őrültem meg. Megemlíti az Instát is, ami most először az ellenségem, többet nem fogom használni az hétszentség, amint hazaérek, törlöm magam, vagy töröltetem azzal, aki ért hozzá. Mégis a következő mondata az, amire felkapom a fejem, megint nem tudok mit mondani. Olyan vulgárisan beszél, szegény fiút bánom, felelőtlen volt az, aki ezzel az idiótával hagyta. Nem is mondok rá semmit, fogaimat csikorgatom, nem tudok mit reagálni, erre nem is lehet. Kellett nekem az utolsó pillanatra hagyni a bevásárlást, átkozom magam. Még neki áll feljebb a dolog, kikerekedett szemekkel nézek felé, ahogy csitítani próbál. Nekem lenne okom az ilyesmire, akkora barom ez a tag, nem is értem, hogy szexelhettem vele anno.
- Még szép, hogy nem jössz semmivel, nincs is miért – ajkaimat beharapom, ahogy eszembe jutnak a pár héttel ezelőtti események, azonban nem fogok előtte sírni, nem mesélek semmit, de remélem, tudja, hogy felkavart ezzel a beszélgetéssel, lehet látni az arcomon. Sóhajtok egy mélyet, ezzel leplezem bánatomat, ami mostanában elég gyakran jön elő.
- Simán kinézem belőled, hogy ekkora idióta vagy – ismétlem meg szavait, ahogy rántok egyet könyökömön. Lehet érthetetlenül mondtam az egészet, talán meg sem hallotta, viszont nem érdekel, nem ismétlem meg magamat. Hagyjon már elmenni. Kíváncsi vagyok a sztori végére, érdeklődve hallgatom, ahogy meséli mik történtek. Jóóól van, emlékszem pár dologra, a tesójával is képben vagyok, majd megint jön a vulgáris kifejezéseivel, amik még mindig nem tetszenek. Én is szoktam káromkodni, de nem így, maradok a többinél, ami nem teljesen a szexhez kapcsolódik. Nincs időm kérdezni, a srác megteszi helyettem, ekkor emelem rá másodjára pillantásomat, kizárva a köztük lévő csevejt. Aranyos kölyök, később helyes fiú lesz belőle, talán az agya is normálisan fog működni, feltéve, ha nem ezzel a barommal lakik együtt.
- Nem a hajamat kefélted, ebben biztos vagyok – ezzel bajba keverem a fiúcska előtt, el kell majd mesélnie neki, hogy mi az a „fésülés”, főleg, ha ilyen kíváncsi a fiatalabb. Jobb lenne később megtudni, viszont lehetek én is bunkó, olyan, mint ő, jobban mondva szókimondó.
- És nyugodtan elmesélheted otthon az ilyesmit, anya nem fog érte kiakadni, és a karácsonyi ajándékok sem maradnak majd el – kacsintok rá, majd arra is, aki tartja. Ne packázzon már velem, nem érdemeltem ki.
Esélyem sincs a szabadulásra, a kezembe nyomja a lurkót, majd a telefonját kezdi nyomkodni. Még egyszer ránézek, fekete szemei értelmesen néznek vissza rám.
- Hogy hívnak? – kérdezem kedvesen. A tag volt velem genya, nem ő, miért lennék az vele, egyébként sincs jobb dolgom, míg nem mutatnak kompromittáló bizonyítékot. Tényleg van rólam képe, és tényleg két évvel ezelőtti, akkor rövidebb volt a hajam, alig ért a hátam közepéig. Újra beharapom ajkaim, nem akarok tudomást szerezni se róla, se az egész buliról, hülye tinédzser voltam, először csináltam ilyet, mással is megesett már.
- Akkor azt biztos félrenyomtam, nem téged akartalak lájkolni – sóhajtok egy hatalmasat, bár tényleg én kedveltem a képet, nem tudom meghazudtolni magamat. Visszaadom a gyereket, aki mosolyogva figyel engem. Le sem tagadhatnák, hogy rokonok. Csak Ji Hyuk ne szerezzen tudomást erről a random találkáról, a végén valami oltári nagy bajt csinál, amiből nem kérünk még egyet, túl sok dolgot éltünk már meg.

Hiába, úgy tűnik igaz a mondás, mi szerint a szép nők buták, vagy ha nem is azok, akkor rohadtul nincsen humorérzékük. Épp ezért is álltam értetlenül a helyzet előtt. Jó, talán nem az egyéjszakás kalandjaim után kéne járnom, de nem tehetek róla, hogy jó az arcmemóriám, meg minden. Habár a név már annyira nem. Mindenesetre én először tényleg csak udvarias meg poénos akartam lenni, de a franc sem gondolta volna, hogy el fog felejteni. Általában nem történt meg a dolog, most is volt olyan, hogy random csajok nekem írtak, akikkel talán egyszer lehettem, hogy adjam már vissza a bugyijukat. Jó arcmemória ide vagy oda, egy időben elég nagy kujon voltam, meg az sem kizárt, hogy ittam az együttlétek előtt, szóval nem maradhat meg mindenki, de ez a lány pont megmaradt, valamiért azt gondoltam, hogy ez kölcsönös. Talán az lehet az oka, hogy erőteljesen el lettem kényeztetve, ezért néha azt gondolom, hogy körülöttem forog a világ, de na.
- Nem állítottam mást. Nem mondtam, hogy feleségül vettelek – emlékeztettem komoly arccal, de a szemem folyamatosan mosolygott. Mondjuk az mindig, talán hat évesen sírtam utoljára, amikor a tesóm lelökött a fáról, de akkor még jóban voltunk, szóval rendes volt, leugrott és ő is elkezdett sírni, mert csupa vér voltam, és azt hitte meg fogok halni. Hiro nyilván boldogabb lett volna ha így történik, mert akkor nem rabolnám az idejét most. Az arcára van írva, hogy ezt a találkozást a háta közepére sem kívánja. Hát de ez van, el kell fogadnia, hogy akkor nem nyiffantam ki, majd verje le a tesón és kész.
- Huhh, most megnyugodtam. Elég lesz Joon Hee-t felnevelni. – mímeltem megkönnyebbülést és majdnem elröhögtem magam a helyzettől. Tökéletes felvilágosítást kaptunk annak idején a suliban némi kotonnal megspékelve, szóval egyáltalán nem voltak gondjaim a védekezéssel, amúgy meg szerintem király apa lennék, a gyerekek is szoktak szeretni, mert gyakorlatilag bárhogy eljátszom velük, van hozzájuk türelmem és energiám. A kiskölyök a karjaimban pedig csak bólogatott én meg magam felé fordítottam, hogy a lány ne lássa ahogy majdnem megpukkad a nevetés visszatartásától. Rendben van kicsim, nevess csak, de anyádéknak el ne meséld, mert akkor többet tuti nem jöhetsz el velem sehova. Azért láttam rajta, hogy valami gond van és egy pillanatra el is tűnt a tekintetemből a mosolygás. Nem mondtam semmit, csak vetettem rá egy kérdő, de mégis együtt érző pillantást, mert igen, mostanában nekem is elég sokszor van szar kedvem és nem, amúgy soha nem szoktam azon gúnyolódni, ha valakinek szar kedve van. Én szívesen meghallgatom ha úgy esik, hallgattam már idegeneket is a kocsmákban, az egyéjszakás lány sem más eset.
- Egek – mordultam fel végül mégis – Még Kana sem néz ennyire hülyének, pedig azon nem csodálkoznék. Átküldjek az este egy prezentációt a terhesség menetéről? Van otthon, a suliba kellett csinálom, elég profi lett. Ja igen, amúgy az e-mail címed meg a skype-od is megvan, valamiért nagyon adakozó voltál aznap este. A számodat is megadtad, de gondolom azt lecserélted azóta, szóval ki is törlöm.
Itt már megint mosolyogtam. Ha azt hiszi, hogy fel tud dühíteni, akkor remélem nem gondolta komolyan a dolgot, ugyanis engem egyáltalán nem egyszerű. Szerintem olyan igazán dühös sosem voltam, a hiszti inkább jellemző rám, de az hamar elmúlik, maximum fél óra múlva megint vigyorgok.
Ahogy meséltem neki a dolgokat, láttam rajta, hogy nem tetszik neki a szókincsem, pedig én elég büszke voltam arra, hogy általában azt mondom ki, ami a fejemben megfogalmazódik elsőre, nem szépítek, csak magamat adom, és a magam őszinte stílusában mesélem el a dolgokat. A mostani helyzet sem volt ez alól kivétel, próbáltam a lehető leghitelesebben és az amúgy megkopott emlékeim alapján felidézni az esetet. Tényleg sikított, nem színeztem ki a helyzetet.
- Valóban nem. – vigyorodtam el – De a gyereket nem kell belevonni. Nem terveztem kinyírni a gyerekkorát, csak az a helyzet, hogy én nem vagyok valami megjátszós. Meg, hogy eléggé kapaszkodjak egy sztereotípiába, bunkó amerikai vagyok.
Ezt a végét már egy picit sértett hangon mondtam ki, mert tisztában voltam vele, hogy rengetegen lenézik az amerikaiakat, butának tartják őket, de nekem az egyetlen hely, ahol élni tudok az LA, szóval eléggé sértőnek találom akkor is, ha a szüleim koreaiak, meg elvileg én is. Tetszik a hely, nem arról van szó, de szokatlan. Szokatlan, hogy nem csinálhatom azt amit akarok, mert ott a törvény ellenére is cselekedtünk sokszor. Jöttek is értem anyáék hajnalban a rendőrségre párszor, de ott úgy éreztem, hogy élek és levegőhöz jutok. Itt viszont vissza kell fognom a szabad szellemem, és ez nem igazán tetszik.
Megint csak vigyorogni tudtam a cselekedetén. Azt hitte, hogy ezzel megfogott? Túlságosan spontán élek ahhoz, hogy ne tudjak rögtön kitalálni valamit, amivel az unokaöcsémet megint az oldalamra állítom.
- Tudod mit mondtam neked az idegenekről, ugye? – néztem a szemébe, mire ő bólogatni kezdett. – Lehet, hogy egy cukros néni, aki el akar vinni téged és bezárni a mumusok mellé. És a Jézuska ott nem fog megtalálni. Kinek hiszel Joon Hee? A vérednek, vagy valakinek, aki lehet akár cukros néni is?
Persze ez hülyeség volt, mert a cukros nénik nem szoktak ennyire szemrevalók lenni, de ezt ő még nem tudja. Éreztem is, hogy jobban kezdi szorítani a nyakam, én pedig ennek ellenére is Hiro karjaiba adtam. Picit talán meg is volt ijedve, de hallottam, ahogy megmondja a nevét. Illedelmes fiú, még a lehetséges cukros néninek is bemutatkozik.
Megmutogattam neki a képeket, ami a közös képünket, meg azt takarta amelyiket lájkolta, és láttam is rajta, hogy csodálkozott, de már legalább nem tart random perverz idiótának, ami jó hír.
- Valószínű – bólogattam, aztán folytattam – Vagy egyszerűen már fingod sincs arról ki vagyok és csak random belájkoltad, mert tetszett. Megesik.
Joon Hee mindenesetre rájött, hogy nem cukros néni, mert már úgy vigyorgott rá, mintha az ovis játszótársa lett volna a lány, én pedig felsóhajtottam.
- Ha hazamegyünk az én szobámban alszol és nagyon el kell beszélgetnünk – közöltem vele, és a fekete szemeibe néztem, amik amúgy hasonlóak voltak az enyémhez, pedig viszonylag távoli rokonságban álltunk. Érdekes, hogy a családban az a tipikus szénfekete szem csak az én és az ő esetében fordul elő, mindenkinek látszik a pupillája vonala, leszámítva engem.
- Mindenesetre – fordultam a lány felé – Én csak ide akartam köszönni neked, mert tudtam ki vagy. Ha úgy vesszük nem voltam bunkó, csak a saját módomon meséltem el neked a dolgokat. Legalább nem jöttem ide észt játszani előtted.
Megcsörrent a mobilom, a nagynéném hívott, hogy vigyem ki Joon Hee-t, mert le kéne már fektetni és rendes dolog volt tőlem, hogy elhoztam magammal. Lerendeztem a dolgot pár igennel, aztán dobta egyet a kisfiún, hogy biztosabban üljön a karjaimban. Fél kézzel fogtam csak, és elkezdett kicsúszni.
- Most úgy néz ki a kishercegnek mennie kell, én pedig beülök egyet a szemben lévő kocsmába ha esetleg dumálni akarsz – magam sem tudom miért ajánlottam fel ezt neki, talán azért, mert szomorúnak tűnt. Gondolom azt nem velem beszélné meg, hanem egy nőjével, de én meg inni akartam, és ha lehet társaságom, akkor nem fogom elmulasztani.