Yuuki ✿ Xiuying

Kurosawa Yuuki munkanapjainak a legszebb pillanata mindig a délelőtti kávészünet volt.
Olyankor megengedhette magának, hogy néhány meghatározatlan percig azt csináljon az életével, amit csak szeretett volna, és aminek semmi köze nem volt a virágokhoz és szalagokhoz, amik a napjainak nagy részét alakították. Nem mintha nem szerette volna a munkáját; hiszen ez az üzlet és a tulajdonosai megmentették az életét, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve összeszedte az összes motyóját és maga mögött hagyta Tokiót, hogy Szöulban kezdjen új életet. Hálás volt azért, hogy a hosszú évek alatt annyi bizalmat szavaztak meg neki az üzlet tulajdonosai, hogy jóformán rá hagyták az egész virágboltot, a fölötte lévő lakással együtt, ahol berendezhette a rögtönzött tetoválószalonját, ami egyben a lakása is volt. Természetesen voltak szabályok, amiket továbbra is be kellett tartania; ezek közé tartoztak a megkötött munkaórák, amiket nem feszegethetett kényére-kedvére, hogy a tetoválásait a munkahelyén el kellett takarnia a kliensek elől és hogy nem fogadhatott senkit se tetoválásra, csak esténként, mikor a virágüzlet már zárva volt. Persze ez nem zavarta őt abban, hogy annyi és olyan hosszú szünetet iktasson be magának, amilyet csak szeretett volna; elvégre is azt nem tiltotta semmi, és egy-egy ilyen alatt akár fel is varrhatott valakire egy-egy kisebb vagy vagy nagyobb mintát, hiszen elég gyorsan és ügyesen dolgozott ahhoz, hogy megengedhesse magának ezeket a szüneteket a virágkötésben.
Most is egy ilyen szünetet tartott; a virágüzlet hátsó ajtajában állva itta a kávéját, a lehető legunottabb arckifejezéssel szívva az utolsó szál cigarettáját; amióta befejezte az utolsó, esküvői megrendelést és ezzel együtt lezárhatta a szezont, jóval kevesebb munkája volt az üzletben, ami ugyanakkor azt jelentette, hogy rengeteg szabadideje volt, amit nagyrészt rajzolásra és bámulásra szánt. Csak néha-néha tért be hozzá egy idősebb bácsi, hogy vegyen egy csokrot az elhunyt feleségének sírjára, esetleg fiatal fiúk keresték meg, hogy ajánljon valami szépet és olcsót a randevújukra; de ezek az esetek sem voltak elegek ahhoz, hogy kitöltsék a kilenc órás munkanapját néhány percnél többre. Le sem tagadhatta volna, hogy unatkozott; talán ha nem lett volna az az ostoba szabály, hogy a hivatalos munkaideje alatt ne tetováljon, közzétehetett volna egy hirdetést az interneten vagy az újságban, de tudta, hogy az egyenértékű lenne azzal, hogy főállású tetováló lenne. Igaz, ez lett volna minden vágya; de nem volt pénze arra, hogy elindítson egy komplett szalont, a virágbolt pedig nem volt az övé, így nem adhatott túl rajta; és ezzel be is záródott az ördögi kör, amiből az egyetlen egyetlen kiútja az volt, hogy híre szájról-szájra terjedt azok között, akik valaha is a tetoválógépe alá mertek feküdni a lakásának a kanapéján.
Gondolatmenetéből az rántja ki, hogy meghallja az üzlet ajtaja fölé akasztott csengő csilingelését; a félig elszívott cigarettáját elpöcköli két szemetes közé és már indul is befelé, szabad kezében szorongatva az intenzíven, szinte már undorítóan pink, macskamintás bögréjét. Sietségében még arról is elfeledkezik, hogy pulóverének ujjait illene lehúznia, mert a kliensek előtt nem volt szabad mutogatnia a tetoválásait, amikből az utóbbi időben hirtelen nagyon sok lett, és csak bevágtatott az üzlethelyiségbe, letéve a bögrét a pultra és elsimítva az arcából egy kósza hajtincset, ahogy felmarta a kötényét a szék támlájáról, ahova a szünete elején letette.
- Jó napot! - Ajkaira halvány, mégis ragyogó mosoly kúszik fel, ahogy a bent lévő lányra pillant; diszkréten meg is nézi magának, ahogy felköti a köténykéjét, hiszen korábban még sosem látta itt - nem hogy a boltban, de még csak a környékén is, és biztos volt abban, hogy egy ilyen arcot megjegyzett volna; hiszen elég különleges és egzotikus volt ahhoz, hogy valaki, akit annyira fejlett szépérzékkel áldott meg az evolúció, mint Kurosawa Yuuki-t, ne tudja őt elfelejteni egy hamar. - Miben segíthetek?

Egy virágüzletet fenntartani, minden látszat ellenére, egyáltalán nem volt egyszerű.
Mire Kurosawa Yuuki beletanult a virágkötés művészetébe, lakótársa nagyszüleinek figyelő tekintete alatt, több problémát generált, mint hasznot; igaz, utána minden kárt, amit okozott, rekompenzált mindazzal a tudással, amit a különböző kurzusokon szerzett és hamar a hírére járt az egész környék... De neki ez nem volt elég. Neki sosem volt elég; nem ez volt minden vágya, hogy különböző virágokat kötözzön kompozíciókba, hogy úgy válogassa őket össze színeik szerint, hogy esztétikusak legyenek és visszautasíthatatlanul szépek, de ennél jóval magasabban volt a mércéje.
Tetoválni akart.
Nem volt szebb festővászon a világon, mint az ember bőre; mindig is úgy tartotta, hogy az igazi műalkotás él és lélegzik, mint például egy bonsai, vagy ha valamivel kevésbé akart költői lenni, akkor azt is mondhatta volna akár, hogy bármelyik ember, aki ttováltatott magára, még akkor is, ha a minta a bőrén klisés volt és rengetegszer ismételt. Kurosawa Yuuki önmaga is ilyen műalkotás szeretett volna lenni; ahol csak érte magát, ott tetovált is; legtöbb mintáját először önmagán próbálta ki, így a bokájától egészen a csuklójáig beborították a különféle rókák, szarvaskoponyák és farkasok, eredeti japán sárkányok és cseresznyevirágok, ahol pedig már nem érte el vagy nem látta, amit csinált volna, ott más, önjelölt tetoválók festővászna volt. Így áldozott a művészet oltárán; máshogy nem igazán tudott, mert sem pénze, sem kapcsolatai nem voltak, ráadásul egy professzionális szalon sem alkalmazhatta őt az ebben az irányban történt edukációját igazoló papírjai nélkül... Már pedig ő ilyenekkel nem rendelkezett.
Ezért is nem volt más választása, mint a virágbolt; a virágbolt, ami titkainak őrzője volt, ami mögött elrejthette az önjelölt tetoválószalonját, és ahol nem lett volna szabad mutogatnia a testére varrt mintákat - úgy, ahogy arról most annak rendjén elfeledkezett, mikor a belépő kliens elé lépett egyenesen a bolt hátsó részéről, az eper illatú cigaretta füstjével a hajában és széles mosollyal az ajkain, ahogy jobban szemügyre vette őt. De hogy ki volt az a bizonyos "ő"?
"Ő" egy nagyon szép arccal rendelkező, megszeppent őzikeszemű lányka volt, szép vágású, puha ajkakkal és hosszú, feketén leomló hajzuhataggal; Kurosawa Yuuki lelki szemei előtt momentálisan megjelent testének egész térképe, különféle mintákkal teletűzdelve, mintha már kitetoválta volna, pedig erről szó sem volt; és egy hosszabb pillanatig fürkészte is a lányt, talán túlságosan beható tekintettel is, mielőtt fejét megrázva megszabadult volna ezektől a gondolatoktól, nem törődve azzal, hogy saját, kócos hajzuhataga ennek a mozdulatnak a következtében teljes egészében az arcában landolt.
Csupán a kérdés, amit kap, zökkenti őt ki a metaforikus lovának a nyergéből egy hosszabb pillanatra; nem csak azért, mert elméje egyből azon kezd el kattogni, hogy honnan is származhat a lány, hogy ennyire különleges akcentussal rendelkezik, másrészt pedig honnan ismerheti a nevét; hiszen annyira nem volt még elterjedve a híre a felsőbb körökben, hogy ilyen könnyedén felismerhető legyen, abban pedig erősen kételkedett, hogy a lány olyan körökben mozgott volna, mint amilyenekben Yuuki... Hiszen nem tűnt olyannak, mint aki késdobálós lebujokba járna, nem is kellett jó emberismerőnek lennie ahhoz, hogy ezt tudja. De akkor mégis miért...?
- ...oh. - Egyetlen másodpercébe telik elkapni a tetoválásai felé szaladó pillantását, de ez bőven elég neki ahhoz, hogy mindent megértsen; igaz, azt még mindig nem tudta, ki és honnan szalajtotta őt ide, de semmi akadálya nem volt annak, hogy ez megtudja... Talán azon az egyen kívül, hogy nem volt egészen biztos abban, hogy a lány tökéletesen megértené, amit koreaiul magyarázna neki, tekintve, hogy ő maga is elég erős japán akcentussal beszélt, ráadásul gyakran keverte bele a mondandójába a japán szavakat is, szinte már önkéntelenül. Talán ezért is fohászkodik egyet a globalizáció minden nem létező istenéhez, mielőtt sietősen nyelvet váltana, abban reménykedve, hogy az angol tényleg annyira univerzális nyelv, mint amilyennek hirdetik. - Igen, igen... Kurosawa Yuuki, at your service.
És üdvözlésképp a kezét nyújtja felé, vidám, őszinte mosollyal az ajkain; reménykedik benne, hogy nem fogja elijeszteni a közvetlenségével, de ha már ilyen messzire eljutott, akkor most csak nem fog meghátrálni, nem igaz?