Mina ✖ Yuuki

Magasba lendülő műanyagpoharak, pirosak, zöldek és kékek, halk koppanással koccannak egymásnak; tulajdonosaik korántsem törődve azzal, hogy az italuk nagy részét a földre locsolják, vidáman táncoltak tovább, a hangfalakból üvöltő gépzene ritmusára hullámoztak a táncparketten lévő tömegben; ott volt köztük Kurosawa Yuuki is, büszkén a magasba lendítve a halvány pasztellkék színben díszelgő poharát, nem törődve azzal, hogy a tartalmának legalább a fele a jobb napokat is látott padlóra loccsant. Nem olyan hely volt ez a klub, ahol erre bárki is különösebb figyelmet fordított volna; a lokál egyébként sem tartozott a legjobb hírű helyek közé, lassan már a késdobálósnak ítélt helyek közé lehetett sorolni, de biztosan volt két előnye, amikért Kurosawa Yuuki ezt választotta a törzshelyének Szöul városában: az árait pont az ő zsebére szabták, ráadásul senki sem vonta felelősségre semmilyen okból, bárkit is követett volna el. Túlságosan értékelte a szabadságát ahhoz, hogy engedje az idejét ilyenekkel pocsékolni, mint fölösleges kérdések tömegei vagy a személyigazolványának villogtatása, hogy bebizonyítsa, aprócska, alig százhatvan centis termete ellenére igenis elmúlt már nem hogy tizennyolc, de huszonegy éves is és nyugodt szívvel kiadhattak neki bármilyen alkoholt, amit csak megkívánt. Igaz, furcsa látvány lehetett a rengeteg fura, punk arc között a maga puha, bundás pulóverével és majdnem tizenhét centis magassarkújában, de mit tehet az ember, ha a sors hobbit-termettel áldotta meg?
De ezen az estén Kurosawa Yuuki nem csak saját szórakoztatására érkezett ebbe a jobba napokat is látott klubba; igazából egy korábbi vendége invitálta meg, akit nemrég tetovált, mondván, hogy jelen lesz még néhány közös ismerősük is, de minél tovább várta őket, annál biztosabb volt abban, hogy a lány a legszebb szavakkal élve is átbaszta; elvégre is már másfél órája tartózkodott a szórakozóhelyen, az ez idő alatt elfogyasztott, olcsó alkohol már kezdett dolgozni a szervezetében, de a lányok, akiket várt, még sehol sem voltak és ő kezdte megunni a fölösleges várakozást...
...csakúgy, mint a táncot is; a tömegen átverekedve magát igyekezett eljutni a kopott bárpultig, próbálva menet közben nem elveszíteni a poharát, ami lassan kezdett a szívéhez nőni, már csak a visszataszítóan vibráló pasztellkék színe miatt is, de sejtette, hogy nem engednék neki, hogy hazavigye, így végül le is mondott erről a tervéről. Ehelyett már a bárpult mögötti polcra felsorakoztatott alkoholokat vette szemügyre, a következő áldozata után kutatva; és minél tovább nézegette a különböző üvegeket, annál biztosabb volt abban, hogy a mai este már akár szét is csaphatja magát, mint a messerschmidt, mert az este további részét is ugyanúgy egyedül fogja tölteni, mint az elmúlt másfél órát.
- Két abszint lesz! - Kétszáz wattos, fogkrémreklámba illő mosolyt villantott a pult mögött álldogaló és feltűnően unatkozó fiúra, abban a reményben, hogy ez majd megsürgeti a rendelését; korábban ez mindig bevált, még úgy is, hogy igazából nem is érdekelte őt a fiú, mert nem játszott a ligájában; de neki erről nem kellett tudnia, nem igaz? Meg hát, sosem lehetett biztos benne, hogy pár szép szó és egy angyali mosoly nem garantálnának neki egy ingyen italt meg egy beszélgetőtársat az este további részére.

Kurosawa Yuuki egyre gyakrabban gondolkodott azon, hogy megszakítsa a kapcsolatot minden nővel, akivel valaha is ismeretséget kötött; ez a gondolat már egy ideje nyúzta, főleg olyan alkalmakkor, amikor a lányklikkjét kellett várnia, mert amíg ő átlag húsz percet se szánt arra, hogy felöltözzön és rendbe tegye magát, addig minden más lánynak, akit ismert, ez legalább kétszer ennyi időbe telt, ha nem többe; most is épp ennek itta a levét, vagy egész pontosan az abszintját, a lehető legunottabb arckifejezéssel lógatva a lábait a bárszékről. Szerette volna azt mondani, hogy kurva mindegy volt neki, időben ideérnek-e vagy sem, de hazudott volna; hiszen ma estére még lehetett volna kliense, vagy egész pontosan kettő, akik már napok, ha nem hetek óta nyúzták őt, hogy tetoválja ki őket, csak eddig sosem tudott időt szakítani rájuk; bezzeg ha lett volna annyi esze, hogy a telefonját ne hagyja otthon, a szobájának éjjeliszekrényén, akkor felhívhatta volna valamelyiküket, hogy amennyiben elég bátrak lennének ahhoz, hogy egy enyhén illuminált állapotban lévő, önjelölt tetováló keze alá tegyék magukat, akkor ez az estéje szabad, de a telefonja hiányában nem sok mindent tehetett; buszba is szállhatott volna, hogy hazamenjen, de addigra már valószínű, hogy egyik telefonszám se csengett volna ki, tekintve a kései időpontot. Jobb híján csupán ezért maradt a klubban; arról már letett, hogy a barátnői, vagy lánykái, teljesen függetlenül attól, hogy nevezte őket, ideéljenek még éjfél előtt, vagy az előtt, hogy szétcsapta volna magát, mint egy jobb napokat is látott messerschmidt; és talán ezt is tenné, ha hirtelen a látóterében meg nem jelenne egy ismerős arc, egy azok közül, akik a kis társaságához tartoztak.
- Semmi baj. - Széles, majdnem kétszáz wattos mosolyra húzza ajkait üdvözlésképp, ha már a legegyszerűbb helló-t is kifelejti; valahogy ezt a részt mindig kifelejtette, még akkor is, amikor az egyik közös ismerősük elhozta őt hozzá, hogy kitetoválja, mert akkor se köszönt neki, csak egyből leültette a kanapéra és hozta a gépet, aztán lebeszélve ezt a találkozót kipakolta őket a küszöbön túlra. Nem volt a legkedvesebb dolog tőle, de a lakása nem volt olyan terület, ahol szívesen barátkozott vagy bandázott volna; jobban érezte magát a publikus helyeken, mert a lakása a kis királysága volt, ahova nem szívesen engedett be bárkit is, aki nem volt a lakótársa vagy a partnere, akikből egy ideje már hiányt szenvedett.
- Ugyan, a faszomnak sem kellenek a többiek, ha itt hagytak minket. - Ajkai közül halk kacaj szakad ki, de a fejben összetett monológját megszakítja valami; valami annyira banális és mindennapi, mint a dal, amit a DJ bekapcsol, mert nem mást tesz be, mint Kurosawa Yuuki kedvenc dalát; és ez az a pillanat, amikor a monológ hirtelen fölöslegessé válik, ő maga pedig egy lelkes minyon lendületével pattan fel a székéről, hogy megragadja a mellette ülő lány csuklóját és felrángassa őt is a székéről. - Úúú, ez az én dalom! Gyere, Mina, táncolj velem!
Lélekben még vállon veregeti magát, hogy sikerült megjegyeznie a lány nevét; bár a névmemóriája mindig is jó volt, csak azzal voltak néha problémái, hogy a közvetlenségét sokan nem bírták elviselni; és reménykedett abban, hogy vele most nem lesz így, főleg, mikor a táncparkett helyett a bárpult egy üresebb felé kezdte húzni; ha már egyszer táncolt, nem akarta alább adni a legelőkelőbb helynél, ami nem más volt, mint a pult teteje, ahova játszi könnyedséggel pattant fel, próbálva magával húzni a lányt is, hacsak azóta ki nem szabadította a kezét a fogásából. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy a pulton táncolt; szinte már rendszeres látvány volt, hogy táncra perdült az italos poharak között, így nem is zavartatta magát, hogy figyelik-e vagy sem, csak engedte, hogy a zene magával ragadja, csak néha-néha hátrapillantva, hogy vajon Mina is követte-e vagy sem.