Seol Ah && Yuuki

Még másfél órája sem volt bent a munkahelyén, de Kurosawa Yuuki már biztos volt benne, hogy ez a mai nap egy lesz a legrosszabbak közül, amiket csak átélt életének eddigi huszonhat éve alatt.
A munka már a legelején a fejére nőtt; és igazából amikor csak tehette, mert épp egyedül volt a rengeteg virág között, intenzíven kurva anyázva kívánta a halál nemesebbik testrészére azt az idióta menyasszonyt, aki két nappal az esküvő és a lagzi előtt kitalálta, hogy az ő csokrába és a díszítésbe ő nem fréziákat akar, hanem fehér-rózsaszín orchideákat; odakívánta mellé azt az elégedetlen klienst is, aki a házassági évfordulójára kért csokrot legalább nyolcszor újracsináltatta vele, mert szerény véleménye szerint ügyvéd létére sokkal jobban értett a virágkötéshez, mint Yuuki, akinek ebben az irányban volt végzettsége és több diplomája is, amiket többek között nemzetközi kurzusokon is szerzett. A kedvén az sem javított sokat, hogy tönkrement a kávégép a személyzeti részen; a reggeli koffeinadagja nélkül a lány sokkal irritáltabb volt és elégedetlenebb, ráadásul mindennek tetejében még a haja is begöndörödött a reggeli, futó eső mellékhatásaképp. Szerette volna azt hinni, hogy ez csak a kellemetlen helyzetek véletlen összeesése volt, de túlságosan is biztos volt abban, hogy a karma is közrejátszott ebben a pechszériában; de bármennyire is szeretett volna hazamenni és elásni magát királyi méretű franciaágyának takarója alatt, ezt nem engedhette meg magának; tekintve, hogy ő volt az egyetlen dolgozója a virágüzletnek, aminek kirendeltek egy akkora megbízást, mint a két nap múlva lévő esküvő teljes díszletének újbóli elkészítése, még csak ebédszünetet sem tarthatott, nem hogy egy egész szabadnapot arra, hogy sajnáltassa magát és nyúzza a jobb napokat is látott játékkonzolt.
Most is nyakig ült a munkában; a reggeli rendelésben érkezett orchideákat a lehető legóvatosabban igyekezett szétválogatni, külön vázába téve a fehéreket, egy másikba a halvány púderrózsaszíneket és egy harmadikba a csíkosakat, amikből a menyasszony csokrát tervezett elkészíteni. Még csak elképzelése sem volt, hogy kellett volna nekikezdenie; pedig általában elég volt csak ránéznie egy virágra, hogy tudja, mit kellett volna elkészítenie belőle és hogyan, hogy a világ legjobb virágkötőit megszégyenítve valami újat és gyönyörűt alkosson, de ezektől az orchideáktól valahogy nem kapta meg a múzsája csókját; pedig szerette ezeket a virágokat, csak épp... Micsoda?
Maga sem tudta egészen biztosan; talán ezért is döntött úgy, hogy ha kell, akár itt is éjszakázik majd, de szükséges volt számára egy szünet, legalább annyi, hogy kávét hozhasson magának a szemben lévő kávézóból és rágyújthasson az üzlet előtt abban a reményben, hogy majd attól megjön az ihlet isteni szikrája, hogy a múzsája homlokon csókolja és szükségtelen lesz túlóráznia, amit egyébként sem fog neki senki sem kifizetni; de először rendet kellett tennie egy kicsit a pulton még, vízbe tenni a virágokat, amik rajta hevertek és kicsomagolni a maradékot, mielőtt ki kéne az összeset dobnia; valami ismeretlenül ismerős dallamot kezdett el dúdolni, ahogy munkához látott: provizorikus műanyagvázákba és vödrökbe tette a virágokat, hogy utána a pult köré csoportosíthassa őket, későbbi felhasználás céljából; és bár általában tudott többfelé is figyelni, ezúttal a pakolászás annyira lekötötte, hogy észre sem vette, hogy az ajtó fölé függesztett csengő halkan csilingelve törte meg az üzlet csendjét és ő már nem is volt egyedül a kicsi, virágokkal teli királyságában.

notes

lesz ez még jobb is, csak várd ki