A világ a feje tetejére állt.
Legalábbis Song Jae Hwan étterme Seoul belvárosában. És hogy miért? A tulaj nemrég kötött egy szerződést a helyi szakács-, és pincérképző iskolával, hogy az ott tanuló diákok egy bizonyos százaléka ebben az étteremben fogja végigvinni a gyakorlatát. Ezzel persze nem is lenne baj, kell a segítség, és az idős tulaj ért is ahhoz, hogy a lehető legjobban készítse el a beosztásokat. A baj ott kezdődik, hogy három pincér és négy konyhai kisegítő be sem jött ma dolgozni. Talán egy átlagos napon ez még nem is lenne nagy probléma, de most, így hétvégén teltház van, és teljes káosz.
Song Hyun Woonak sem kellett volna ma bemennie dolgozni. Reggel, mikor a nagybátyja hívta, még az igazak álmát aludta, először nem is tudta felfogni, hogy pontosan mit is mondott a férfi, csak a reggeli kávéja után állt össze a kép. És akkor még abban a hitben ringatta magát, hogy ez is egy egyszerű munkanap lesz, semmi extra. Na ez az álomkép szélen apró szilánkokra tört abban a pillanatban, mikor a délutáni órák egyikén valami konferenciáról érkező öltönyös emberkék lepték el az éttermet. Sajnos még úgy sincs elég ember, hogy Hyunnie gyakorlatilag pincérkedik, és ha van egy kis szabadideje még a konyhán is besegít. Mégjscsak hét embedt egy aligha tud helyettesítenj; pedig el lehet hinni, hogy a fiatal szőkeség mennyire próbálkozott. Gyakorlatilag mióta megérkezett. És felvette a pincérek egyenruháját, vagyis azt a kék inget, meg sem állt. Egy külső szemlélőnek akár még úgy is tűnhet, hogy rengeteg energiája van, akár még órákig is bírná. De sajnos ez áll a valóságtól a legtávolabb. Olyan fáradt, hogy ha egy percre is megállna képes lenne akár álva elaludni. És ezt ő is jól tudja, ezért próbál mozgásban maradni, hogy míg le nem jár a munkaideje, éber tudjon maradni. Majd ha hazaér, egész biztos, hogy másnap délig aludni fog.
Igaz, a hazatérésre egyelőre még csak gondolni sincs ideje, tekintve, hogy nagyon nem úgy tűnik, hogy ezek az öltönyös fazonok egyhamar el akarnak innen menni. Már csak ők vannak itt, meg egy-két romantikázó párocska, de Hyun Woo legszívesebben már mindőjüket rugdosná kifele, hogy végre tudjon pihenni.
Épp ötfős asztaltársaságnak viszi ki a rendelt ételt, mikor az ablakon kinézve egy ismerős alakot pillant meg. És láthatóan őt kívánja látni, ezt már az ablakon való bekopogásnál leszűrte, és hiába van még ezer meg egy dolga, mégsem hagyhatja hogy kint fagyoskodjon szegény gyerek (mert hát azért Seoul elég fagyos esténként). Egy mosolyt erőltetve az arcára lép ki az ajtón, de amivel fogadja őt Minho... Hát nem épp erre számított. De saját magán sokkal jobban meglepődik, hisz... Visszacsókolt? Igen, egészen biztosan visszacsókolt. De hogy miért, azt még ő maga sem tudja. Egy pillanatra viszont mintha az egész napját végigkísérő idegessége szertefoszlott volna; egészen addig, míg nem tudatosul benne, hogy mit is csinált. Akkor aztán talán még nagyobb erővel tér vissza, karöltve s megrökönyödéssel. De arra nem képes, hogy emiatt ellökje magától a srácot, főleg mert érzi, hogy valami nincs teljesen rendben nála. Mi tha egy kis szeretethiányt érzékelnének szenzorai, épp ezért öleli magához. De csak egy pár pillanatig, utána egy nagyot szippant a levegőből, s orrát azonnal megcsapja az alkohol émelyítő illata. Mintha csak egy kád whiskey-ben fürdött volna meg Minho.
- Minho... Minnie baba... mégis mennyit ittál te gyerek...? - kérdez rá egyből, mellőzve mindenféle sziát meg "te is hiányoztál nekem" választ. Kissé ellökve magától, a vállait megfogva néz a szemeibe, míg a választ várja, és csak egy fáradt sóhaj hagyja el ajkait. Komolyan, néha úgy érzi mellette, mintha egy gyereke lenne, pedig nincs is nagy korkülönbség köztük.
- Gyere, csinálok neked valamit, amitől kijózanodsz... - és azzal a lendülettel fogja meg a csuklóját, és kezdi el belefé húzni, egyenesen a konyha felé. Talán a fáradtság lehet az oka, de nem figyel eléggé, így mikor már majdnem eléri a lengőajtót, nekimegy egy pincérnek, aki épp valami krémes levest hoz ki az ajtó túloldaláról. A tálca tartalma pedig szinte maradéktalanul Hyunnie felsőjét díszíti. Nem is foglalkozik azzal, hogy a jelenlévők megbámulják a történtek miatt, még csak a szerencsétlen sráccal sem foglalkozik, csak sűrű szitkozódás kíséretében ragadja meg ismét Minho csuklóját, hogy behúzza a konyhába.
- Ülj le oda, és el ne mozdulj onnan! - hangja idegenül komoran cseng, de ez talán csak az idegességtől van, ha kissé lenyugszik, biztos képes lesz arra is, hogy legalább a szokásos mosolyát visszavarázsolja az arcára. De ez egyelőre még nem megy neki. Helyette csak bosszúsan kezdi el kigombolni ingje gombjait, hogy aztán mit sem törődve azzal, hogy az itt dolgozók tekintetének kereszttüzébe került, vegye le magáról a ruhadarabot, és dobja pont Minho mellé a földre. Sajnálatos módon a nadrágjára is került az egyébként isteni levesből, így azt is teljes nyugodtsággal leveti magáról, hisz a konyhapult eléggé takarja őt ahhoz, hogy senki más ne lássa; ha meg valaki közelíteni akarna hozzájuk, csak egy sokat mondó pillantással küldi őket el. Amúgy sem szándékozik sokáig elidőzni így, amint lerendezi ezt a tökkelütöttet, megy a konyha mögötti öltözőbe. Még szerencse hogy sosem tartozott a szégyellős fajtába.
- És most... Elárulnád, hogy mégis miért rúgtál be? A szüleid egyáltalán tudnak erről? - karjait maga előtt összefonva keresi ismét s másim tekintetét. Na igen a szülők... az biztos, ha így fogja őt hazavinni, Hyunwoo lesz az, aki kapni fog az ősöktől, nem a friss egyetemista.

Ha a fáradtságra példát kéne hozni egy értelmező kéziszótárban, minden bizonnyal Song Hyun Woo képe díszelegne a tizenkettes betűmérettel, Times New Roman stílusban íródott sorok mellett. Ennek ellenére most is, egy nyolc órás munkaidő után - amiben egyébként jó, ha kétszer letette a formás fenekét valami ülőalkalmatosságra öt-öt percre - úgy pörög, mintha legalább öt csésze kávét és hat energiaitalt benyakalt volna. Igaz, attól talán már rég nem itt állna, hanem legalább egy kórház intenzív osztályának egyik kényelmetlen ágyán feküdne, és megannyi cső állna ki jó esetben csak a karjából. De neki ilyesmi nem kell; mondhatni a fáradtság van rá olyan hatással, mint másra a kávé. A külső szemlélőnek pedig úgy tűnhet, pörög, mint a búgócsiga. És ez így is van; egészen addig, míg néhány percre le nem pihen. Onnantól kezdve pedig elég nehéz lenne mozgásra bírni, gyakorlatilag állva el tudna aludni.
És talán ez a fáradtság az oka hogy visszacsókol, mert nem is tudja már, mit csinál. Először még fel sem tűnik neki, csak élvezi a csókot, amibe a fiatalabb invitálja, és amihez hasonlóban igen rég volt má része. S csak attól kap észbe, hogy a másik karjait a nyaka köré fonja; mert ezt... Ezt nem lenne szabad. És hogy miért? Persze nem az az ok, hogy mert mindketten a társadalom hímnemű egyedeinek csoportját gazdagítják; talán ez lenne a legkisebb gond, de... De Minho az egyik legjobb barátja, gyakorlatilag az öccseként tekint rá, és már ez elég ahhoz, hogy megszakítsa tevékenységüket.
Csak mikor a fiatalabb hozzá bújik érzi meg azt a töménytelen mennyiségű alkoholt, amit Minnie minden bizonnyal magába öntött. És bár legszívesebben még ölelné, hisz érzi, látja rajta, hogy valami nincs rendben vele, a tömény alkohol szaga arra készteti, hogy kissé eltolja magától, hogy a szemébe tudjon nézni. Az első kijelentésére pedig csak afféle "ne hazudj mert nem tudsz átverni" pillantással ajándékozza meg az előtte állót. Persze, hogy nem úgy ismeri, mint aki mindenféle ok nélkül és esetleg napi rendszerességgel issza magát az asztal alá, így talán érthető, hogy igencsak meglepődött, mikor ilyen állapotban látta meg a munkahelye előtt.
- Picurit, mi? Nem épp egy egész nagy üveggel? - pislog rá a maga mindent tudó tekintetével, majd egy pillanatra az előbb említett szemetes felé is pillant, minek alján a már minden bizonnyal üres whiskys üveg ül.
Végül csak egy sóhaj kíséretében ragadja meg a karját, és kezdi el befele húzni. Tudja jól, hogy kell lenni a konyhán mindennek, ami kell ahhoz a kijózanító löttyhöz. Hyunnie tudja, hogy elég pocsék íze van - igen, vele is megitatták már egyszer-kétszer -, és teljesen biztos abban, hogy ezek után majd legalább kétszer meggondolja, hogy igyon.
- Ne beszélj hülyeségeket MinHo! Inkább gyere, mielőtt még elveszíteném a türelmem! - Morogva fogja meg ismét a csuklóját, és nem törődve a rengeteg szempárral, és azzal a sokkos állapotba került fiatal pincérrel megy egyenesen a konyhába. Ott aztán leülteti, és ő maga pedig elkezd megszabadulni a levesben ázó ruhadarabjaitól. Még szerencse, hogy egy viszonylag elkerített részen vannak, így rajta kívül más nem is látja a magánszámát.Na nem mintha annyira zavarná az is, hisz soha nem tartozott a szégyellősek csoportjába, úgy gondolja, nincs mit takargatnia.
- Teljesen kiakasztasz törpe... - igen, törpe. Nem sűrűn hívja így a fiatalabbat, mert tudja jól,, hogy nem szereti, ha így hívják, de Hyun Woo-nak most nincs türelme arra, hogy figyeljen, mit mond. Túl fáradt és ideges már ahhoz, hogy az ilyen apróságok érdekeljék.
Még mielőtt a földön heverő bármit is csinálhatna, gyorsan lekap a mellettük lévő fogasról egy használaton kívüli fekete kötényt, hogy a nyakába akassza, mert azért mégse legyen teljesen meztelen a srác előtt.
- Még szinte el sem kezdődött az egyetem, Minnie...A szüleid meg... Szólnom kéne nekik. - mert így lenne a helyes, igen. Annak ellenére is, hogy a mellette ülő biztos ellenkezni fog. Fel kéne hívnia őket, csak épp egy a probléma; amint a másiknak sikerült őt lehúznia maga mellé, egyre inkább kezd úrrá lenni rajta a fáradtság, és már nem érzi magában az erőt, hogy bármit is csináljon. Sőt mi több, amint MinHo feje az ölében landol, ujjai automatikusan tévednek a másik puha tincsei közé, és kezdik el simogatni a fejét.
- Minnie, ez így nem lesz jó... Vissza kéne mennem... dolgozni, neked meg haza kéne menned... - mondandóját még két nagy ásítással is megtűzdeli, látszik rajta, hogy már se energiája, se kedve nincs gyakorlatilag semmihez, az egyetlen dolog amit látni akar, az a pihe-puha ágyikója.
- Ülj fel, kérlek...

Ez a kölyök ma egyszerűen az idegeire megy. Mégsem képes rá, hogy egyszerűen elküldje. hogy egyedül hazaküldje, hisz látszik rajta, hogy teljesen el van ázva, egyedül elég kicsi az esélye, hogy épségben hazajusson. Hisz elég késő van már, ki tudja kik járkálnak ilyenkor az utcákon, és az az útvonal, ami a legrövidebb vissza a koleszba az étteremből, nem épp a biztonságosságáról híres. Főleg akkor nem, ha egy Shin Min Ho-t találnak ott, aki nem mellesleg még a lábán is alig tud megállni, nem hogy rendesen járni. Azt is nagyon csodálja HyunWoo, hogy egyáltalán az étteremig eljutott...
Na de a másik kérdés, hogy miért pont ide? Persze, nem tudhatta, hogy a mai talán az eddigi legborzalmasabb nap, amit az idősebb megélt,, mióta csak itt dolgozik, vagyis a kezdetektől fogva. Hisz ha kiesik egyszerre három pincér is, egy azért, mert béna volt és eltörte a karját foci közben, a másik kettő pedig egyszerűen csak lusta bejárni a gyakorlatra mert végülis igazuk van, minek is az, akkor elég nagy felfordulás kerekeik. Főleg a mostani napon, amikor még egy csapat öltönyös pasi is úgy dönt, hogy ők pont ebben az étteremben fogják elkölteni a pénzüket, amennyit csak tudnak. És hát ahogy Hyun látja, abból akad elég.
Erre jön ez az idétlen kölyök és még nehezebbé tesz mindent. A munkaidejének ugyan már nem sokára vége, de minden bizonnyal sokkal tovább itt kéne maradnia, mint tervezte, ezért nem hagyhatja ott kint Minnie-t sem, azzal a lendülettel fogja is meg a csuklóját és húzza be az étterem konyhájába. Persze mielőtt célt értek volna, még szépen nyakon öntik egy tál finom levessel is, amitől a srác csak még idegesebb lesz, már a fiatalabbra is nyugodt szívvel rámordul a megjegyzései miatt. És teljesen zavartalanul kezd el vetkőzni előtte, mert őt igen csak zavarja, hogy mocskos ruhákban legyen, de egyelőre nincs lehetősége arra, hogy elmenjen átöltözni. Még szerencse, hogy egy viszonylag eldugottabb részen vannak, ahol nem látja őket senki. Azért a biztonság kedvéért felkap magára egy kötényt, hogy valamennyire takarja magát; na nem mintha annyira zavarban lenne, ha bárki más meglátná.
- És nekem hányszor kell még elmondanom, hogy viselkedj, és ne kergess az őrületbe? - talán ez így nem pont igaz. Talán nem is teljesen fair. De ha az ember fia már a tűrőhatára szélén áll a fáradtság miatt, képes olyanokat mondani, olyan hanglejtéssel, amit és ahogy nem igazán kéne. Amivel talán megbánthatja a másikat. Mindenesetre már kimondta, nem vonhatja vissza a szavait, de érzi, hogy dühe már kezd elszállni, és ahogy le is ül a másik mellé, helyét a fáradtság veszi át. De nem aludhat el, itt nem. Mondjuk az sem segít rajta, hogy MinHo hajába túrva kezdte el simogatni a fejét de hát... Ez van. Ha elégszer mondogatja magában, hogy nem aludhat el, akkor csak nem fog sikerülni, ugye?
- Jó, nem mondom el nekik, de... ígérd meg, hogy ilyet többet nem csinálsz, különben tényleg beárullak a szüleidnél... - mintha csak a bátyja lenne. És valamilyen szinten így is érzi a kettejük közötti kapcsolatot; mintha Minnie a soha nem volt öccse lenne Hyunnak, és egyszerűen érzi, hogy vigyáznia kell rá, különben még baja esik. És ezt a mostani eset is jól bizonyítja.
- De... Nem láttad ezt a felfordulást ami itt van? Engedj, kérlek... - de a hangja ,ár teljesen erőtlen, érződik rajta, hogy bármelyik percben elaludhatna, ha engedne az álomnak. De ez szerencsére nem történik meg, hisz percekkel később az ölében fekvő is felül, így neki esélye van felállni, és macska módjára kinyújtózni.
- Hmm...? Nem akarsz így visszamenni a koleszba, mi? Persze... - mosolyog le rá, ahogy megindul összeszedni a hozzávalókat a kijózanító löttyhöz. - De előbb ezt meg kell innod... Előre is bocsi, de muszáj lesz az utolsó cseppig eltüntetned... - kuncog fel, ahogy elképzelni, hogy milyen lesz a reakciója az első korty után. Már a szaga elég hányingerkeltő, nem hogy az íze... Ezt HyunWoo már nagyon jól tudja, ezért is vet egy "sajnálom kölyök, de ezt muszáj" pillantást a földön ülőre, mikor a kezébe nyomja a poharat, benne a meghatározhatatlan színű folyadékkal.