Rinji&Yewon × I need my BF! (hangover version)

  
  A fejem lüktet, ahogy a fémoszlopnak döntve megállok a piros lámpánál. Mindkét szemem szorosan lehunyva tartom, mert napszemüveg híján a színek túlságosan élénkek, ellentétben az emlékeimmel, amiket mintha tejbe ejtettek volna; az én elbűvölő ivó cimborám mély, öblös nevetése az egyetlen, amire kristálytisztán emlékszem.
   A mereven álló, piros ikon egyszeriben zöld emberkévé válik, és a tömeg magával ránt. Esélyem sincs ellenkezni, pedig legszívesebben elidőznék még egy végtelenségnek tűnő pillanatig itt, a járda szélén, hátha eszembe jut, miért olyan ismerős ez a kereszteződés, és miért érzem úgy, hogy úton hazafelé már egészen kezelhetetlenné váltam. Az őrült álmom összemosódik a valósággal, és bár a fejemet tenném rá, hogy egyetlen óriás, beszélő, rózsaszín nyuszival sem futottunk össze az este folyamán, az utcai árustól vásárolt, pálcikára fűzött húsról, a csámcsogásról és a felszabadult kiabálásról már képtelen vagyok ilyen határozottan nyilatkozni.
   A megfelelő utcára kanyarodva véletlenül nekiütközöm egy idegen vállának, de mire bocsánatkérően meghajolhatnék, már hátat fordít nekem. Döbbenten, elnyílt ajkakkal figyelem, ahogy befordul a zöldséges mellett, és végleg eltűnik a szemeim elől. Mintha semmi sem történt volna.
   Mintha semmi sem történt volna. Mert mindez valóban semmiség; nem más, mint egy idióta hang idióta figyelmeztetése valami lényegtelenre. Ugye? A szám elé kapok a felismeréstől, hogy tegnap este egy másodpercre komolyan átfutott az agyamon, mennyire édesek lehetnek a velem szemben ülő srác ajkai. Hogy miatta egy pillanatra tényleg elfelejtettem Hyun Jae-t. Hogy Rin Ji bátyja egy lehetetlen másodpercre alábukott a második helyre. Boldogan veszem tudomásul, hogy talán épp erre volt szükségem ahhoz, hogy végre én is továbblépjek: egy találkozásra az egyetem folyosóján, és egy őszinte beszélgetésre. De akkor mégis miért fáj a szívem pusztán attól, hogy a mosolyára gondolok?
   A kávézó pontosan olyan, mint annak idején. A bézs színű falak ragyognak a szemmel szinte láthatatlan akasztókra aggatott égősorok mögött. Mint a folyékony arany. Lélegzetelállítóan gyönyörű.
   Mosolyogva integetek a pult mögött álló lánynak. Egy hónappal a hirtelen eltűnésem előtt kezdett el itt dolgozni, és mivel akkoriban én is ebben a kávézóban pincérkedtem, sokszor tartottuk egymásban a lelket a zárást követő nagytakarítások alatt.
   Rinji az óriási, majdhogynem padlótól plafonig érő ablak előtt ül, mint mindig, valahányszor lehetősége adódik rá, így könnyen megtalálom. Az itallapra fókuszáló arca láttán az ébredéskor érzett bűntudatom a kétszeresére dagad, és ellep, akár egy felhőkarcolókat is maga alá temető szökőár. Az aggódó üzeneteire gondolva a torkomon akadnak a szavak. Sajnálom. De tényleg sajnálom?
   Megrázom a fejem, és megköszörülöm a torkom. Miket gondolok! Hát persze, hogy sajnálom. Bánom, hogy nem szóltam neki, hogy ne várjon rám. Bánom, hogy megint szó nélkül magára hagytam, akárcsak két és fél éve. Bánom, hogy nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Rinji Hyun Jae húga.
   Keserűen veszem tudomásul, hogy mindent sajnálok, csak azt nem, hogy nem mentem át filmet nézni.
   - Szia – köszönök, miközben lehuppanok a vele szemben lévő székre. A mozdulataim esetlenek, de szerencsére az asztal közepére helyezett dísz a helyén marad, ahogy a cukortartót sem sodrom a földre.
   Rinji mosolyogva emeli rám a tekintetét, majd az asztal szélére teszi a laminált lapot. Bár első ránézésre úgy tűnik, egyáltalán nem neheztel rám, a gyomrom görcsbe rándul, amikor egy számomra idegen pincér mellénk lépve megkérdezi, mit szeretnénk, és ő gondolkozás nélkül leadja a rendelését.

Kissé csodálkozva vettem tegnap tudomásul, hogy Yewonie nem jött el hozzám a tegnap, és ezt nem is igazán tudtam hova tenni. Folyton azon járt az agyam, hogy talán valamivel megbánthattam, és ezért nem akar velem találkozni, mert hát ki tudja, még mindig furcsán kezelem a Yejun ügyet, még mindig nem tudok mit kezdeni az egésszel azon túl, hogy próbálom lehetőleg elkerülni. Pont ezért voltam nagyon boldog, amikor megtudtam, hogy Minnie visszatér, szinte azonnal látni akartam a legjobb barátnőmet, összehozni egy csajos estét, hogy kibeszélhessünk mindent. Nekem is szükségem lett volna rá, mert azért más srácokkal beszélgetni ilyenekről, sőt igazából nem is tudtam soha megbeszélni senkivel. Jaesunggal is csak szórakozni mentem, hogy rendbe jöjjenek a dolgok, aztán egy picit furcsa fordulatot vett a találkozónk, de mindenesetre azt talán nem úgy kellett volna csinálnom, meg is bántam, ami azt illeti. Talán ezt is megbeszélhettük volna, de ő végül nem jött el. Talán picit dühös voltam rá, amit az asztalon elhelyezett rózsacsokor bánt, és hisztiztem is, de hamar feladtam a dolgot, és gondolkozni kezdtem azon, hogy talán valami baja történhetett. Fel akartam hívni, de aztán arra gondoltam, hogy lehet más van a dolog mögött. Hirtelen közbejött valami, nem tudott üzenni, és talán egy telefonhívás nem lenne okos dolog. Ezért döntöttem úgy, hogy sms-t írok inkább, hogy holnap várom majd egy kávézóban, mert akkor legalább egy picit tudunk beszélgetni, nyugodtan, csak ketten. Nem volt sok dolgom, ezért is gondoltam rá, hogy utána elmehetnénk bulizni egyet ha van kedve, vagy csak vásárolgatni, egyéb csajos dolgot csinálni, hogy egy picit rendezzük sorainkat, hiszen már annyira régen volt, hogy elment. Tartottuk a kapcsolatot, de az kissé nehezebben ment, mert neki sem volt ideje, ő is elvolt a kis dolgaival, illetve én is. Legalább az egyetemmel nem kellett tökölnöm, a tánc miatt hamar kaptam állást, és talán Hyunjae is egy picit közbenjárt az érdekemben. Erről mondjuk nem tudok semmit, szóval egyelőre nem zavar, amíg csak elképzelés a dolog, meg tudom, hgoy nem rosszat akart nekem, szóval amúgy sem haragudnék rá, ha ilyesmi kiderülne.
Az egyik nagy ablak elé ülve vártam, hogy Yewon belépjen a kávézóba, mert úgy gondoltam, hogy ott biztosan hamar észrevesz. Talán az évek során változhattam annyit, hogy ne ismerjen meg. Amúgy is azt írtam neki, hogy oda jöjjön, szóval azt hiszem könnyedén megtalál majd, ha nem kerüljük el egymást.
Kicsit féltem, az igazat megvallva, hogy megbánthattam, haragszik rám, és megint nem jön el, de végül mégis megjelent az én leggyönyörűbb, tökéletes barátnőm. Rögtön el is felejtettem, hogy tegnap mennyire mérges voltam rá, amiért nem jött el, aztán aggódtam érte. Most csak örültem, amiért megint itt van és szó szerint felpattantam, hogy a nyakába ugorhassak, és nem, nem számít, ha székestül döntöm fel a nőszemélyt.
- Min Yewon! – karoltam át a nyakát, és szorongattam meg – Hogy te milyen gyönyörű vagy!
Tényleg ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, és az sem érdekelt, hogy szegényem elég másnaposnak tűnik, valamiért így is inkább tűnt szépnek, mint mosogatórongynak.
- Miért nem mondtad, hogy elmész berúgni? Szívesen mentem volna veled. – mosolyogtam rá, aztán még egy puszit nyomtam az arcára és visszaültem a helyemre. Ha még egy picit égett bennem a harag szikrája, az teljesen kimúlt, amint megpillantottam a legjobb barátnőm.
Közben visszaültem a helyemre, és a pincérre pillantva, hamar leadtam a rendelésem, hiszen gyakran járok ide, tudják, hogy mindig ugyanazt szeretném: ice americano, nem számít ha kint repkednek a mínuszok.
Amint elment, ismét Yewonra emeltem a tekintetem.
- És most mindent el kell mesélned a tegnapi napig, de leginkább azt, amiért úgy döntöttél, hogy iszol – fogtam meg a kezét, mert úgy gondoltam, hogy a viszonyunk még mindig elég bizalmas ahhoz, hogy így kezeljem. Hiszen legjobb barátnők vagyunk.


készül | Lee Hi - Hold my hand | ruha | <3

  
  Nem tudom, az őszinte döbbenet miért kerekíti el a szemeimet, amikor Rinji apró kezei egy beomló alagút módjára kiszorítják belőlem a lelket, hiszen számítanom kellett volna rá. Ő ilyen. A testvére is ilyen. Valamilyen különös, számomra megmagyarázhatatlan oknál fogva képesek elnézni az ellenük elkövetett összes vétkem, és mindig megbocsátanak. Mintha bele lenne kódolva a génjeikbe, hogy felszedjenek a földről, amikor már a térdelés is nehezemre esik. A jobb tenyerem megkönnyebbülten simít végig az energiabomba hátán.
- Köszönöm – válaszolom rögtön, amint szabadjára enged, és én ismételten lélegzethez jutok. A hangom egészen kétkedően cseng, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy a szemöldököm a homlokom közepére csússzon, elindítva egy értelmetlen vitát. Tisztában vagyok vele, hogy messze nem a legjobb formámat hozom. A sebtében felkapott, fehér póló helyenként gyűrött, a kényelmes, fekete melegítőnadrágomról már nem is beszélve, ráadásul a hajam olyan, akár egy törött szárnyú madár félkész fészke egy pusztító szélvihar után. Rinji viszont… Ő valóban elképesztő! - Te is nagyon jól nézel ki.
   A legjobb barátnőm egy apró, cuppanós puszit nyom az arcomra, amitől önkénytelenül, de távolabb húzódom tőle, ugyanis a felszínt kapargató emlékek egy része egyszeriben átszakítja a soju emelte gátakat, és kiráz a hideg.
   A kellemetlen borzongás jóleső bizsergéssé csendesül, ahogy az alsó ajkamra fektetve a mutatóujjam, felidézem a szinte teljesen kihalt egyetemi folyosót, az ostoba kávét, ami a felszínen tartott, amikor kész lettem volna elmerülni az exem csokoládészínű szemeiben, Hyun Jae gyengéd ölelését és a fülembe suttogott nem mehetsz el-t. Kipirult arccal veszem tudomásul, hogy nem kell a közelemben lennie ahhoz, hogy az ajkaimon pihenő ajkaira gondolva apróra zsugorodjon a gyomrom.
  Miután a legjobb barátnőm leadja a rendelését, kiválasztom az itt kapható legerősebb kávét – pedig gyűlölöm, mert keserű, és tőlem egy átlagos, koránkelős reggel simán kitelik, hogy az előre bekevert instant készítményekbe is plusz cukrot szórjak – majd egy másodpercnyi hezitálás után két szelet csokoládétortával gazdagítom a listát.
- Őszintén szólva, nem pont így terveztem – kezdem, azon morfondírozva, hogy vajon mennyit kéne elmondanom abból, ami tegnap történt, tekintve, hogy Rinji Hyun Jae húga, akinek nem mellesleg barátnője van, akivel nem mellesleg az előttem ülő lány is jóban van. Hogy szakadna rám az ég! Lemondóan fújtatok, mielőtt belekezdenék. - Eredetileg csak a lehető legmesszebb akartam kerülni az egyetemtől, nem is gondolkoztam, és miközben céltalanul bolyongtam a városban, valahol rossz felé fordulhattam – hadarom egy levegővételre, mialatt a szemem sarkából a pult mögött szorgoskodó alkalmazottakat figyelem. A pincérünk épp az épület másik végében van, mégis úgy érzem, bármelyik pillanatban kihozhatja a rendeléseinket, valami olyat hallva, amit sosem lett volna szabad hangosan is kimondanom. - A lényeg, hogy teljesen eltévedtem, de legalább csend volt – suttogom, egészen közel hajolva a szemben ülő lányhoz. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a gyatra beszámolóval még csupán a történet felszínét kapargatom, de hát mindig az első lépés a legnehezebb, nem? - Legközelebb felhívlak.
   Mintha csak a gondolataimból olvasná ki, mennyire szenvedek, apró kezeivel biztatóan támogat, és nekem ennyi bővel elég ahhoz, hogy elhatározásra jussak. Túl sok mindent tett már meg értem anélkül, hogy beavattam volna a részletekbe. Muszáj nyílt lapokkal játszanom.
-  Oh, hát… - Nyögd már ki, az ég szerelmére! Az asztali díszre szegezem a tekintetem, miközben Rinji ujjait szorongatva megpróbálok megfogni egy kósza mondatfoszlányt a fejemben repkedő, esetlen, de időszerű vallomások közül. - Miért ittam? Tetszettek a fények – vágom rá gondolkodás nélkül, de Rinji kétkedő arca láttán azonnal elszégyellem magam. - A bár fényei. Mármint a villogó neon felirat – magyarázkodom, de azt sem tudom, mit magyarázok, miről beszélek. Egyáltalán ezt kérdezte? Nem is ezt kérdezte. Persze, ő em erre kíváncsi. Fordított esetben én sem erre lennék kíváncsi. Csak nyögd ki! „Találkoztam a bátyáddal.” Nem olyan nehéz ez. - Oké. – Még egy mély lélegzetvétel. A szívem a torkomban dobog. - Megcsókolt, érted?!
   Hát, talán valóban mondhattam volna szebben is. Vagy halkabban.
   Nagyokat pislogva nézek fel a barátnőmre. Várok, hogy megszólaljon, hogy mondjon valamit, bármit, akármit, de a pincér egyre közeledik, és amíg magunkra nem hagy minket, addig kínzó némaság telepszik mindkettőnkre.
   Az első keserű korty után egészen költői, ahogy kibukik belőlem a keserű vallomás.
- Azt hittem, ettől majd elfelejtem. Megiszok pár pohárral, hazamegyek, kialszom magam és abbamarad ez a hülye lüktetés – mutatok a szívemre, és egy pillanatra lehunyom a szemem. Sehogy sem tudom kiverni a fejemből a csókját. Az ajkait. A folyosót. Az ölelést. Csakhogy amíg az egyik pillanatban némaságba burkolózva simulok hozzá, addig a következőben már egy ismerős dallam zúg a fülemben. A zenegép. A darts. A csípőmön megállapodó, hatalmas tenyerek. - De azóta is ugyanúgy zakatol.
   És nem tudom, mi a baj velem.